Úristen, ez a gyerek nagy nőcsábász lesz, én mondom.
Fekszem az ágya mellett a sötétben és folyamatosan dumál. Hangosan. Én minden mondat után rászólok, hogy maradjon csendben, különben kimegyek. Azért is beszél, sőt énekel (Bóbita-bóbita fekszikazágyban (mostanában ez a menő, Bóbitának képzeli magát és leirja, mit csinál épp, persze dalban)). Kimegyek. Visszakiabál. Visszafekszem. Suttogva folytatja. Újra figyelmeztetem, emelt hangon. Elhallgat. Megsajnálom, megfogom a kezét a sötétben, mire suttogva közli, hogy nadon köszönöm, hogy odaadtad a kezed, föléhajolok szerelmesen, mire szó szerint a képembe röhög, hogy jó poén vót... Fééérfiak.
:-D
VálaszTörlés