Kedd

Kedden először tehát szándékosan az autópályát választottam, mert igy "csak" 33 percre volt a célállomás, egyébként pedig 53-ra lett volna. Érdekes módon cseppet sem paráztam, hogy autópályázni kell, már-már élveztem, hogy végre 65-tel mehetek és igaz, nem hajtottam egyszer sem a legbelső sávban, olyan volt, hogy balról a másodikban repesztettem. Miközben autóztunk, azon filóztam, hogy milyen szomorú már ez, hogy otthon nem lennék hajlandó soha felmerészkedni a (sokkal átláthatóbb, egyszerűbb) autópályákra sem, mert a magyar vezetési stilus egyszerűen hányingerkeltő.
Mióta itt vagyunk, egyszer sem dudáltak le, nem villogott rám senki, nem tolt le, ami Irország után cseppet sem meglepő, mert ott szintén nagyon kulturáltan vezetnek az emberek, de akármikor hazamegyünk, tuti, hogy már a reptérről hazamenő úton jön egy vagy több barom, aki az elkövetkezendő két hétre (mig otthon vagyunk) elveszi a kedvem attól, hogy a volán mögé üljek. Szomorú ez a végtelenségig.
No mindegy, lényeg a lényeg, 10 körül épségben megérkeztünk a Coyote Point Park-ba. Az eredeti terv az volt, hogy kocsikázunk kicsit a part mentén, majd benézünk a CuriOdyssey-be és aztán játszózunk egy nagyot a hires nagy játszótéren. Ehhez képest az óceánparton kiszálltunk és hagytam, hogy P. boldogan dobálgassa a kavicsokat a vizbe jó ideig. (Örültem, hogy bele mert lépni a vizes homokba...) Ezután felbicajoztunk (ő bicajozott, én utána) valami kilátóponthoz, ahol csináltam pár fotót, majd kocsiba vetettük magunkat és elgurultunk a CuriOdyssey-hez. Mivel a beszámolókban azt olvastam, hogy igen kicsi múzeumról van szó, úgy terveztem, hogy egy óra alatt simán végzünk, tehát úgy fél 12-kor ki is jövünk, de mit tesz isten, P. teljesen odáig volt a helyért, igy fél 1-ig vándoroltunk az állatok (a hódok egyértelműen vitték a pálmát illetve P. még az ebihalakat is szivesen nézte, bár jó ideig keresgélte a békákat helyettük) és a kiállitások között. Utóbbiak nagyon izgalmasak voltak: csupa tapogatható, forgatható izé, amiken keresztül a gyerekek játékosan tanulnak meg egy csomó izgalmas fizikai törvényszerűséget. Nem tudom, van-e hasonló múzeum Magyarországon, Irországban nem tudok ilyenről, ezért igen feltűnő, hogy itt már a harmadik hasonló helyen jártunk 2 héten belül és még ezer másikról hallottam az 50 km-es körzetünkben. (És még mondja valaki, hogy az amerikaiak buták...) Fél 1-ig tehát ámuldoztunk és tanultunk, majd kisétáltunk a múzeum mögötti kilátóhoz és készitettem pár fotót az öbölről meg az éppen landoló repülőkről. Ezután már csak arra volt időnk, hogy elautózzunk a szuper játszótérre, vessünk néhány vágyakozó pillantást a játékokra, (miközben P. 10-et lengett a hintán), majd visszaüljünk a kocsiba és tépjünk haza. Hazafelé, mivel volt ez a kis afférom a benzinnel, nem is nagyon volt agyam parázni azon, hogy autópályázunk, hiszen elég volt attól rettegni, hogy úristen, mi lesz, ha itt az út közepén leállunk a kocsival... (A másik félelmem az volt, hogy rossz helyen hajtok le a pályáról és eltévedünk, az pedig kotyogó tankkal bizony nem éppen nyerő.) Hálistennek végül persze mázlink volt, kitartott a szufla hazáig. Ebéd alatt beszéltünk Anyuékkal, majd P. aludt, én pedig szokás szerint tervezgettem a délutánt, aminek sarkallatos pontja a tankolás volt természetesen.

Mikor P. felébredt, elgurultunk a legközelebbi benzinkúthoz, ahol bénáztam egy jó adagot (konkrétan életemben másodszor tankoltam, ráadásul itt self kutak vannak, azaz embert nem látsz közel s távol, te csinálsz mindent, kártyával fizetsz, hello - no ez nekem már sok volt), úgyhogy ittlétünk alatt először néztem csúnyán és szóltam be valakinek, mert egy kis bódéban ülő fickó, akihez végül oda kellett mennem segitséget kérni, hihetetlenül bunkó volt, pofákat vágott, ciccegett, hogy fingom sincs, mit kell csinálni. Oké, tényleg béna voltam, azt sem tudtam, mennyi benzint akarok (vagyis tudtam, full tankot szerettem volna, de ez a faszi azt kérdezte, hány dollár értékben kérek benzint - hát bazmeg hogy számoljam ki egy másodperc alatt, kapásból, hogy egy full tank kb 40 liter, az vajon hány gallon és az vajon az mennyi dollárban). Végül kiegyeztünk 40 dollárban, fizettem, majd mondtam neki, hogy ó, igazán elnézést, hogy feltartottam (senki, de senki nem volt az üzletben, miután mindenki kinn fizet kártyával), de tudja, nem mindenkinek ismerős ez a kicseszett rendszer, majd szúrós nézéssel kiviharzottam a putrijából. (Ha-ha, valósznűleg nem voltam olyan kemény, mint szerettem volna, de ennyire futotta meg hogy itt morgok egy sort - hát de komolyan, hallja az akcentusomon, hogy nem idevalósi vagyok, kölcsönzős kocsival, ráadásul nő, hát mennyiből tartott volna egy kicsit barátságosabban viselkedni, ne adj isten poénnak venni a dolgot? Eh, mindenhol vannak baromarcok. Hülye kinai sarj volt egyébként - a kinaiak roppant bunkó népség, ezt már többször tapasztaltam, pedig az ember azt képzelné, hogy nem*.) No végül elhagytuk a helyszint és folytathattuk az utunkat: Cupertino-ba mentünk játszóterezni. Először a Somerset Park-nál álltunk meg, majd áthajtottunk a Jollyman Park-ba, mert az előbbinél parti volt és alig volt játék. Utóbbi szintén nem volt nagy szám, a forgó virág ugyan nagy poén volt, de hamar kiégett, igy P. főleg biciklizett nagy lelkesen. Este hármasban elmentünk a Target-be, ahol lőttem P.-nek egy pólót meg egy inget (6,5 dollár volt összesen, hurrá) és szokás szerint éjfél után zuhantunk ágyba. Öreg vagyok én már.

* Bennem mindig az élt, hogy a kinaiak szerények, alázatosak, kedvesek, de mióta ennyit utazunk (itt is és Sydney-ben is rengeteg kinai él), rádöbbentem, hogy nem, cseppet sem normális népség, köpködnek mindenfelé, sokan utálják a gyerekeket, mogorvák, barátságtalanok, ja és soha nem köszönnek. (Tudom, sok bennem az előitélet, de igyekszem rugalmasan kezelni, szivesen átirom a véleményem, ha szembejön néhány pozitiv ellenpélda...)