Most, hogy kánikula van, újra elkezdtük a bilizést. Az igazat megvallva most már baromira mérges vagyok P.-re, mert hiába vannak kiütései a pelus alatt a forróság miatt, egyszerűen nem hajlandó együttműködni. Sosem erőltettük nála a dolgot, 2-2,5 éves korában vettük meg az első alsóit közösen, ő választhatta ki, milyet szeretne, beszélgettünk róla, miért is jó a pelus nélküli lét, nem erőszakoskodtunk, nem kötöztük a bilhez / wc-hez, ha akart bejöhetett mellém megnézni, mit csinálok a fürdőszobában, megmutogattuk neki az alsóinkat is - szóval nem gondolom, hogy bármi rossz érzést keltettünk volna benne ezügyben és ehhez képest egy merő katasztrófa ez az egész. Március környékén vágtunk bele ugye először élesen a szobatisztaságba (ekkor ugye 2 éves 10 hónapos volt), akkor szépen szólt, ha pisilnie kellett, mi megdicsértük, ha sikerült a bilibe, ha meg félrement, hát a világ legtermészetesebb mozdulataival kapott új alsót, majd egyszer csak egyik pillanatról a másikra elkezdte azt, hogy ha levettük a pelust, azonnal rávágódott a bilire és ott játszott, onnan beszélgetett, onnan osztotta az észt. Nem volt hajlandó felkelni. Volt, hogy egy délutánt töltött ülve, a játszóra sem lehetett lecsalogatni. Akkor mindenki azt mondta, oké, várjunk még, biztos nem elég érett, rendben, hagytuk az ügyet egészen mostanáig és most hol tartunk bakker? Ott, hogy fél órás visitás megy, ha leveszem a pelusát, ordit, karmol, rugdos, hogy maradjon a pelenka, majd ha végül mégis leveszem, még ezer évig meg van sértődve. Alsót abszolút nem vesz fel, most, hogy meleg van, egy szál kukacban flangál és nem pisil. Se a bilibe, se a földre. Visszatartja. A másikról már nem is szólok, egyelőre a pisilésre koncentrálunk. Alváskor kap persze pelust, úgy időziti, hogy akkor pipiljen, mikor van rajta valami. Komolyan tök tanácstalan vagyok és utálom, mikor valaki lelkesen meséli, hogy ó, az ő gyereke két nap alatt átállt, nem volt semmi gikszer, miközben mi meg itt szarakszunk már mióta. Ehhez kapcsolódóan ismét hangsúlyozom, hogy gyűlölöm az "anyuka fejében dől el minden" baromságot (amit ugye a bölcsire szoktak irni, hogy az a gyerek szokik be nehezen, akit a szülő nem akar tudat alatt elengedni - még ekkora bullshitet, komolyan), miután ha valaki, hát én komolyan a fél karom odaadnám, ha végre önállóan tudná intézni a dolgait és sokkal jobban szeretem, hogy már 3 éves és nem mondjuk 1, valamint isten ments, hogy visszasirjam a babakorát. (Ezzel amúgy ő is igy van, múltkor mondta is, milyen jó, hogy már tud beszélni meg futni meg autózni.) Szóval nem értem, nem értem ezt a kinlódást, de már baromira unom, hogy minden kis hülyeségen igy fennakadunk, annak ellenére, hogy soha nem hittem volna, hogy bármi nehézségünk lesz igy hármasban, sosem paráztam előre semmin, sosem beszéltem be magamnak, hogy gond lesz (mert ez a másik, amitől a falat kaparom, hogy biztos úgy éreztem, hogy nehéz lesz a szobatisztaságra nevelés és tessék, bejött, hát a nagy lószart, éppúgy azt gondoltam, hogy semmiség lesz, mint az első időszak és na, az is milyen borzasztó lett*).    

* Hasonlóan nem számitok idegösszeroppanásra egy testvér megszületése után sem, de ezek után most már hogy nézzek tiszta szivvel a jövőbe?