Június 13-július 10 / I

A hosszú otthonlét hátránya, hogy egyrészt teljesen megszokja az ember jót, másrészt meg utána rengeteg Hol jártunk? bejegyzést kell pótolni. Sóhaj. Na, belevágok.
Csütörtökön délelőtt repültünk haza, egy jó kis reggeli géppel, aminek köszönhetően 2 körül már otthon is voltunk és ebédelhettünk. Miután P.-t nagy nehezen letettük aludni, hunyt egy órácskát, majd hogy ne legyen túl megerőltető rögtön az első nap, csak a központba mentünk be kocsival fagyizni meg mászkálgatni. A fagyiért teljesen odáig volt, az otthoni gombócok végre neki valók voltak: pont megfelelő mennyiség, a csoki kifogyhatatlan, mi kell még. Délután elárultuk Anyuéknak, hogy jön a testvér, volt öröm meg ujjongás, igaz, egy kicsit elkezdtek aggódni is, hogy fogjuk birni kettesben két gyerekkel mindenféle segitség nélkül.
Pénteken délelőtt éhgyomorra elautóztunk hármasban Kiskunfélegyházára, a Nagyapához a kórházba. Hiába edzettem magam egész úton a látványra, arra, hogy nem fog reagálni, hogy csak mozdulatlanul fog ott feküdni, mikor beléptünk a kórterembe és megláttam, szinte azonnal elsirtam magam. (Szegény, ha valamit felfogott a környezetéből, milyen rossz lehetett már neki, hogy jön az unokája és elbőgi magát a látványától, ájjj, tök szégyelltem magam, de egyszerűen nem birtam ki, nagyon sajnáltam.) Nem sokat maradtunk, mivel épp hozták az ebédet (amit valami csövön kapott persze, hálistennek nem láttam, melyiken), igy kb negyed óra után elbúcsúztunk tőle és eljöttünk. Ebben a negyed órában többször elmondtuk neki, hogy megjöttünk Amerikából, mindenki jól van, P. nagyot nőtt, jól vagyunk, de reakció persze semmi sem jött, maximum annyi, hogy néha valami morgásféle hagyta el a száját, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy csak akaratlan nyögés vagy mondani akar valamit. (A szemei meg sem moccantak, mereven bámult előre a semmibe, őrület, hogy leépülhet az ember, elkeseritő.) Egy körül tehát eljöttünk, vettünk némi péksütit, foglaltam időpontot a nőgyógyászhoz (a folyók nem állnak meg) és szépen hazaautóztunk. Otthon kiderült, hogy P.-ék délelőtti programja nem volt túl sikeres: bár Kiskunfélegyháza előtt elvittük őket a Péteri tóhoz, hogy ott mókázzanak, 10 perc múlva jöttek is haza busszal, mert P. nem akart semmit csinálni, csak sirt, miért nem vagyok ott (wtf) és mert rengeteg volt a szúnyog... Délután AV-vel elmentünk a Tescoba tombizni (nagyon szeretek otthon boltba járni, biztos irtam már) és vettünk P.-nek egy kék kismotort, mert motor nélkül a gyerek otthon félkarú óriás.

Szombaton délelőtt sutyorgásra keltem, valami orvosnőről volt szó és egyből éreztem, hogy Valami Van. Anyu elment D. ballagására, mi pedig négyesben otthon maradtunk és készülődtünk a városközpontba, a piacra. Egy idő után újra sutyorgásra lettem figyelmes és mivel Apu képtelen suttogni, tudtam, hogy Nagyapáról van szó, még hozzá nem túl jó értelemben. Mikor rákérdeztem AV-nál meg Apunál, hogy mégis, mi a jó élet folyik itt, Apu végre kinyögte, hogy hát a Nagyapa megvárt engem, de tovább nem birta... Az igazat megvallva, a hir szomorúsága mellett az akasztott ki legjobban, hogy basszus ha nem is órákig, de titkolták előttem, mi történt. Nem tudom, más családban is ilyen sorsa van-e a legkisebbnek, nálunk valószinűleg a 7 év korkülönbség is bejátszik, ami a tesóm meg köztem van, de egyszerűen idegesit, hogy 33 évesen is én vagyok a Kicsi, akit óvni, védeni és kimélni kell. (De mitől, könyörgöm?! Illetve az év nagy részében ki óv, ki véd?! Eh...) Mivel már régóta "vártuk" ezt a halálhirt, nagyon meg sem tudtunk döbbenni rajta, igy a bejelentés után folyt a nap, ahogy terveztük. Először AV-t kikisértük a vonatállomásra, mert neki ezen a napon osztálytalálkozója volt. Utána mi Apuval elvittük P.-t a könyvtárba, fagyiztunk és benéztünk az új játszótérre is. Dél körül hazaértünk, Anyu már otthon várt, mi a Fiúkkal megebédeltünk, ő pedig elment a ballagás éttermi részére. Mikor végzett, hivott és mivel P. pont felébredt, elmentünk elé és kapásból elautóztunk a Tescoba vásárolni illetve P. bekönyörögte magát a Katica játszóházba, ami nem is volt gond, mert ekkor már irtóra meleg volt, a játszóház meg ugye légkondis...

Vasárnap délelőtt nyugisan otthon voltunk, csak a tesóm tortájáért mentünk el 11 felé. 40 éves lett szegény, Nagyapa ellenére igyekeztünk rá koncentrálni és nem másra. Ittunk bodzapezsgőt (Apu készitette), beszélgettünk, csendben elvoltunk. Délután P.-vel és AV-vel hármasban újra bepróbálkoztunk a Péteri tóval, ami ezúttal jól sikerült: labdáztunk, frizbiztünk és sétáltunk is. Szúnyog ugyan volt temérdek, de szerencsére nem csiptek halálra. Hétfőn délelőtt Anyuék elautóztak Kiskunfélegyházára ügyeket intézni, mi pedig kitaxiztunk a vasútállomásra és elvonatoztunk Kispestig. P. baromira élvezte az egészet, AV nem annyira, mert roppant hisztis lett a kánikula miatt. Ekkor már igazi nyári forróság tombolt, izzadt, mint a ló és ezzel párhuzamosan olyan lett, mint egy igazi Mormogi. Eredetileg a Kispesti usziba szerettünk volna menni, de P. beintett, hogy ő ugyan nem, majd mikor észrevette, hogy a Kökinél vagyunk, figyelmeztetett, hogy hohó, hát itt van a Kackac, menjünk inkább oda. Fél 11 körül próbáltunk egy 2 órás belépőt kérni, de a nőci közölte, hogy ááá, csúcsidő van, nyár, tehát csak egész napos jegyet tud adni... (Én nem tudom, hogy van ez, mi
bármikor mentünk eddig, még mindig csúcsidőszak volt, naptól, napszaktól függetlenül...) Mivel fél 12-ig akartunk maradni csak, hogy egy gyors ebéd után P. 1 körül el tudjon kezdeni aludni a Nagyinál, nem mentünk be, helyette csámborogtunk a Kökiben egyet és úgy döntöttünk, megpróbáljuk levágatni P. loboncát, hiszen meleg van, csorog a pajeszánál az izzadság és különben is, fiú. A legalsó szinten láttunk egy fodrászt, oda beoldalogtunk hát, kérdeztük, vállalnak-e ilyen kicsi gyereket és mivel igen volt a válasz, fél perc múlva már a fodrászszékben ült P., nyakában a 100% poliészter hajfelfogóval. Negyed óra alatt lecsattogták a haját egy kisollóval ("Addig én pofákat vágok a tükörbe, jó?") és frissen, fiatalosan hagytuk el az üzletet 11 körül. Mivel AV anyukája hivott, hogy már otthon van, célba vettük őt, megebédeltünk és elaltattuk P.-t. Délután lesétáltunk vele a közeli játszóra, ahol legalább egy órán át hintázott, amitől úgy kifáradtak a kezei, hogy egy óvatlan hátranézésnél akkorát esett a hintáról, mint az ólajtó. Konkrétan épp mikor hátul-fenn volt, a hátrapillantától a busa feje lehúzta hátra és egy 180 fokos fordulatot téve hasra-térdre esett, le a hinta alá. Tulajdonképpen nagyon ügyesen esett, meg sem ütötte magát, de nagyon megijedt, vagy 10 percig orditott szegény, de legalább született egy sztori, amit a nyaralás további részében fűnek-fának elmesélhetett. Éjjel iszonyat rosszul aludtunk: meleg volt, zaj volt, kicsi volt hely, nem tudom, Pesten hogyan lehet élni kánikulában.    
Kedden délelőtt 3/4 12-re mentünk a Klinikára az orvoshoz, de mivel épp akkor rohant el műteni, 3/4 2-kor jutottunk be hozzá. Csinált egy hüvelyi uh-t, megállapitotta, hogy a mini hematómámon kivül minden oké és felirt pár gyógyszert, hogy igy is maradjon. Délután P.-t elvittük a Kackacba (kedden féláron mehetnek be a fiúk) és hármasban szórakoztunk vele a szinte kongó játszóházban. 6 körül P. és én felültünk a vonatra és hazajöttünk, AV viszont maradt, mivel másnap dolgozott.

Szerdán délelőtt otthon voltunk: homokoztunk, vizeztünk, macskáztunk az udvaron. Délután, miután P. felébredt, felkerekedtünk és elmentünk a ceglédi strandra. Mivel 4 után értünk oda, délutáni jegyet tudtunk venni, ami jól jött, mert egyébként sem maradtunk volna tovább 2-3 óránál. P. először nagyon félős volt a viznél, folyton a benti medence lábmosójában akart játszani, hiába kértük, hiába biztattuk, nem volt hajlandó bemenni a gyerekmedencébe. Már kezdtem kicsit ideges lenni, bevallom, hogy ott totyog a dzsuvás lábmosóban és nem akar semmi értelmeset csinálni, mikor hirtelen ötlettel kimentünk a külső medencéhez, amihez több bizalma volt, hiszen elsőre belemászott, sőt, bátran lecsúszott a szivárvány csúszdán is. Egy idő után már csak egyedül volt hajlandó csúszni, nem ismertem rá, komolyan, teljesen odáig voltam a merészségétől. Fél 7-ig csúszdáztunk, fürödtünk, majd hulla fáradtan olyan fél 8 körül értünk haza, hiszen még a Forgách utcába is be kellett ugrani, megetetni a kutyákat.