Utolsó érintés, azaz kedd

Nehezen szánom rá magam a krónikára, pedig kéne. (Magamnak kinyomtatom ugye, hogy később is mindenképp el tudjam olvasni - igen, néha szoktam a tizenévesen irt naplóimat is nézegetni, baromi mókás.)
Szóval visszafelé haladva: kedden, 9-én jártam ugye az uh-n. Az Örs közelében lévő MDK-ba mentem, 11.45-re, igy már a 9.15-ös busszal nekivágtam a városnak, amivel 3/4 11-re voltam az Árkád előtt. (Minden sarkon megáll a busz, utálom nagyon, vonattal 28 perc Pest, de a vasúti megálló a város másik felén van, a busz megálló meg 2 perc sétára. A 1,5 órás úton majdnem végig elolvastam a Testvérek féltékenység nélkül-t...) No szóval kicsit késve, 12 körül hivtak be az uh-ra és miután az orvosnő mindent megnézett (orrcsont, méretek, nyaki redő) és mindent szépnek látott (hihetetlen amúgy, hogy már egy 6 centis magzatnak vagy minek is teljesen emberi formája van, úgy értem, fej, lábak, karok, has, durva), megkérdezte, akarom-e tudni a gyerkőc nemét. Rávágtam, hogy naná, mindenképp, majd némi újabb méricskélés sorozat után mintegy mellékesen rákérdezett, milyen nemű gyerek van otthon, amire én készségesen válaszoltam is, hogy fiú, gondolva, hogy csak beszélgetni akar, mire azonnal jött is a mondat, ami beleégett a fejembe, hogy aszongya: akkor készülhetünk még egyre. Először fel sem fogtam, hogy érti, azt hittem, arra utal, hogy minden okés, egészségesnek tűnik P2 (egyszerűen nem tudom, hogy hivjam, a gyerek olyan felnőttes, a baba szó idegesit, eh), de aztán leesett, hogy jajj, hát ez a nő most arra utalt, hogy egy fiút várunk, úgyhogy meglehetősen idétlen módon felnevettem, hogy hehe, hát ez tök jó és innentől rózsaszin köd lepett el, teljesen odáig voltam, hogy már most megmutatta, mire is számitsunk. Az igazat megvallva, annyiszor elképzeltem ezelőtt a vizsgálat előtt, hogy 1) kiderül a neme ilyen korán 2) fiú lesz, hogy tulajdonképp azon akadtam fenn, pozitiv értelemben, hogy tényleg igy lett. Volt már velem ilyen többször is, a személyiség szigorlat előtt például biztosra vettem, hogy a Mahler-es tételt fogom húzni, ezért azt néztem át legtöbbször, igy akkora ötöst kaptam, mint a ház, mert valami csodálatos módon tényleg azt húztam ki a sokból... Az irodalom érettségis Vadkacsát szintén megéreztem. Azt is, hogy P. fiú lesz. És tessék. Az ultrahang után még vért vettek, mert kombinált tesztre mentem ugye, majd ezután egy fickó elmagyarázta a vizsgálatok lényegét és mehettem utamra.
Mig az Árkád felé sétáltam, felhivtam AV-t, aki örült az eredményeknek, bár azon kicsit kiakadt, mi az, hogy igy lelkendezem a fiúságon, mondván szegény gyerek ha kislány lett volna, biztosan nem is örülnék neki igy és ez milyen szenyaság. Nem akartam mondani, hogy nem ez a szenyaság, hanem mindenbe belekötni, mert most mit csináljak, ha méterekkel a föld felett járok, úgyhogy beszólás helyett inkább csak cifrákat gondoltam... Ezek után felhivtam Anyut is, hátha nagyobb lelkesedést kapok, de miután kiörömködte magát azon, hogy rendben van a gyermek, a nemére csak azt a baljós kérdést tudta kinyögni, hogy "és ez biztos"? Ezek után másnak már nem telefonáltam, ennyi hidegzuhany egy délelőttre elég volt.
Mig Anyuval beszéltem, hivott Á., aki ugye a réges-régi Ex-em, mert megbeszéltük, hogy találkozunk a vizsgálat után. (Már hogy azt nem tudta, hogy milyen vizsgálaton voltam, csak azt, hogy 1 körül az Árkádnál leszek.) Mikor hazajöttünk, még akkor irt egy rövid e-mail-t, hogy ha ráérek, találkozzunk valamikor, mert talán 2011-ben láttuk egymást utoljára, én meg nem tiltakoztam. Beültünk egy fagyira a plázában, 2 órán át beszélgettünk A Gyerekekről (haha), hiszen neki 2 hónapja született egy második lánya, én meg elújságoltam, hogy hát, nálunk meg a második is fiú lesz. Tulajdonképp jól eldumálgattunk, mindenféle tűz nélkül, úgy értem olyan semmilyen módon, de a végén valahogy nem tudtam hová tenni, minek is erőltetjük mi ezt a dolgot, minek is kell találkoznunk évente - két évente egyszer. Szomorú dolog ez az öregedés, egyre inkább azt veszem észre, hogy a kapcsolataim egyre személytelenebbekké válnak, ismerősök jönnek-mennek, ahány eltűnik a süllyesztőben, annyi jön helyette, de nincs egy állandó, egy azonos, egy megbizható. Emellett erre a konkrét esetre visszatérve, nem tudok fiúkkal barátkozni úgy tűnik, idegesitett mindkettőnk awkward-sága, az, hogy éreztem, hogy egy-egy megnyilvánulásommal nem magamat adom (olyan mondatok csúsztak ki a számon, amiket nem is úgy gondolok, össze-vissza baromságokat mondtam) és az, hogy rajta is láttam néha, hogy zavarban van. (Utálok embereket zavarban látni, olyan ciki.) Ráadásul mikor mondjuk meséltem, hogy a születendő gyerek Bak lesz, pedig az utána következő Vizöntők mennyivel egyszerűbb személyiségek (én Bak vagyok, Anyu Vizöntő, tudom, miről beszélek), akkor röhögve közölte, hogy hát te jó ég, az biztos, hogy Bak gyerek neki aztán sohasem kéne... (Illetve azt a gúnyos arcot sem felejtem el, amit akkor vágott, mikor mondtam, hogy két ország között lebegünk, mert nem tudok / tudunk dönteni Magyarország és Irország között... Khm. A terrible feeling of de ja vu, oké, vicces, vicces, de ne emlegessük már fel ennyi év távlatában.) No mindegy, furcsa kis találkozó volt, de most újra megjegyeztem, hogy nincs nekem erre szükségem, nem kell nekünk ilyen ritkán sem tartanunk a kapcsolatot, mert minek.
Bár fél 4-ig ráért volna Á, én már előtte leléptem a metróval, mert a tesóm mondta, hogy még utoljára meglátogatna minket, mielőtt elrepülünk. Elvergődtem hát a Nyugatiig, vettem egy Burger menüt és kajával felpakolva felszálltam a vonatra, ami fél 5-re haza is repitett. Apu kijött elém, de nem haza, hanem a Forgách utcába vitt (igy hivjuk Anyuék második otthonát), hiszen a tesómék oda igérkeztek 5-re. 7-ig beszélgettünk, fociztunk, tollasoztunk a kertben és ismét csak megállapitottuk, hogy P. odáig van a tesómért, mert egész idő alatt le sem lehetett vakarni róla.
Este fél 8 körül értünk haza, totálisan hullán, majd fürdés, altatás után próbáltam ráhangolódni a másnapi repülésre.