Vicces, hogy P.-vel úgy vagyunk itt, mint egy öreg házaspár. Teljesen épkézláb párbeszédeket folytatunk nap mint nap és ha nem lenne ilyen irtózatosan beszédhibás (persze mihez képest, gőzöm sincs, a többi magyar gyerek milyen kiejtéssel beszél ennyi idősen) és nem lenne ilyen cérnahangja, bárkivel el lehetne hitetni, aki nem látja, hogy férj és feleség vagyunk.
Ehhez képest a felnőttséghez képest, amivel az őrületbe kerget, az a folytonos majd én viselkedés, ami elhiszem, hogy a fejlődés része meg baromi fontos a megfelelő énkép és önbizalom kiépitéséhez, de amikor képes olyanokat csinálni, hogy az általam felhúzott cipzárat lehúzza, majd akkurátusan újra felhúzza (vagy az általam bekötött biztonsági övet kinyitja, helyére teszi, majd mintha most kezdődne az egész procedúra újra magához húzza és ő köti be magát stb stb) akkor úgy érzem, mentem lerágom a karom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése