A hét eleje

Hétfőn délelőtt tehát Bray-ben voltunk Anyuval, elbúcsúztunk az ovitól és délután-este nekiálltam pakolni. Kedden délelőtt P.-vel hármasban elautóztunk Howth-ra, a játszótérre, ahol legalább egy órán át játszottunk, én a magam részéről már igencsak blazirt képpel, de sebaj, legalább P. jól érezte magát. Ebéd után folytattam a pakolást (eközben szegény P2-re morgolódtam, mert le nem állt egy másodpercre sem és iszonyat nehezemre esett úgy telerakni a bőröndöket, hogy közben a hasbőröm alatt mint egy alien szemmel láthatóan járt valami jobbról-balra, balról-jobbra, lentől-fel és fentről-le). 11-kor, este, mint egy hulla zuhantam be az ágyba, fájt a hasam, sehogy sem volt kényelmes, kivoltam, mint a liba. A pakolást szerda délelőtt is folytattam, mert az utolsó simitásokat (P. játékai, a konyhából ez-az) már nem tudtam kedd este elvégezni. Az utolsó másodpercben lezuhanyoztam, délben ebédeltünk, negyed 1-kor nekivágtunk a reptérnek és 2-kor már ott ültünk a kapuknál. A repülés egyébként nagyon furcsán alakult: P. egy percet sem akart telefonozni, végig izgett-mozgott, ficergett, lemászott a székek alá, egy szóval őrültködött, mint aki megkergült. (Oké, sirni nem sirt, kiabálni nem kiabált, de azért eléggé idegesitett, hogy egy másodpercig sem ült meg a fenekén, folyton fel-felpattant és semmi sem kötötte le az ég világon...) Szegény úgy várta ezt a repülést, alig birt elaludni este, ehhez képest az egész gáz volt: mérgelődtem vele, csititottam nonstop, fenyegettem, kiabáltam vele, de persze hiába, mikor látta, hogy dühös vagyok, jajaj, megölellek kiáltással a nyakamba borult, megpuszilgatott, hogy most már jó leszek, majd fél perc után ott folytatta, ahol abbahagyta.

Két óra szenvedés után végre megkegyelmezett: végignyúlt három ülésen és - láss csodát, elaludt. Nem is értem, mi jött rá, múltkor a Dublin - San Francisco utat végighúzta egy óra alvással, Dublin-Budapest vonalon nem is emlékszem, mikor szunyált utoljára... Mindenesetre már szálltunk lefelé, mikor felébresztettem és látszott rajta, hogy még lazán nyomta volna tovább... 7-re értünk a lakásba: hihetetlen amúgy, hogy hiába 2,5-3 óra a repülés, háztól-házig akkor is majdnem 7 óra, úgy, hogy a repterekhez viszonylag közel lakunk, szóval nem kell még Szegedre leautóznunk vagy épp nem Cork-ból jövünk... Csóri P. egyébként olyan kis rutinos repülő már, a biztonságiaknál pl mint a gép megy át a kapukon, nem szaladgál el, mert tudja hogy ott tilos, szóval alapvetően nagyon jó útitárs, csak most, mióta 3 éves elmúlt, egyszerűen semmi nem köti le a világon, amikor már ott ülünk a fél négyzetméternyi kis helyünkön és egy percre sem tud leállni, csak mozog, mozog, mozog.
Mintha a kis tér ösztönözné, otthon azért le tud ülni a fenekére, a gépen meg folyton felpattan az ülésre, lemászik, visszamászik, közben sűrű boci, boci mellett lever mindent, szóval olyan clumsy, mint máskor sohasem... Mindegy, lényeg a lényeg, hogy itt vagyunk, itthon vagyunk, igaz, otthon csatateret hagytunk, de AV-nek lesz 10 napja mindent bedobozolni és kiköltözni. (Azért 10 napja, mert ma reggel elindult Amerikába és csak 28-án ér haza. Azért durva világ ez, nem? Szanaszét vagyunk úgy, hogy közben 1,5-2 hónap és ha minden igaz, egyel többen is leszünk... Én csak kapkodom a fejem, komolyan.)