Búcsú

Ma vittem utoljára P.-t oviba egyedül - ma este jön Anyu és holnap, ha minden igaz, együtt visszük. Ezen kivül egyszer még megy hétfőn - és utána néma csend. Annyira rosszul esik a búcsúzkodás most, megmosolyogtató, hogy dobálóztam én itt pár hete Németországgal, most meg úgy érzem, megszakad a szivem és nem fogom kibirni Irország nélkül az elkövetkezendő néhány hónapot. Minden porcikám tiltakozik Magyarország ellen jelenleg, nem akarok odamenni, itt akarok maradni ebben a jó kis dagonyában, szeretem ezt az országot, na. Persze, persze, vannak bosszantó hiányosságai, de 5 év az 5 év, tudom, viccesen hangzik, de ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton - amit már röhejes, de nem tudok elmondani otthonról... Olyan béna kettős érzés ez, amit soha senki sem fog megérteni, aki nem volt még benne, élsz pár évet külföldön és egyszer csak azt veszed észre, hogy két ország között ragadtál, mindkettőt szereted, mindkettőt utálod, egyik sem igazán a tiéd és bár mindkettőben otthon vagy, egyikben sem igazán. No jó, most egy kicsit úgy érzem, itt inkább otthon vagyok, nem akarok Albert kekszet a Rich tea helyett, nem akarok bosszantóan drága babaruhákat nézegetni a boltokban, nem akarom a mufurcságot meg a minusz húsz fokot...
Ez az utolsó egyedül töltött délutánom, mig P. alszik ebben a lakásban. Hihetetlen.