Egyébként mindenki nagyon támogató, Artúrék különösen, ők el is hozták Anyut meg Nagyit a reptérről és persze két napig vigyáztak a gyerekekre. Beszéltem Colinnal, ő most próbál ezt-azt intézni a HR-rel és a magyarok mind felajánlották a személyes segitségüket. Én azt sem tudom, hol áll a fejem, ma vinni kell Palit a dokihoz, mert köhög és taknyos, el kell hoznom AV telefonját a rendőrségtől (először nem zárták ki az idegenkezűséget, marha nagy volt, egy órán át kihallgattak, de baromi rendesek voltak, abszolút empatikusak, hálistennek, hogy itt vagyunk, mindenki tök kedves) és hát ugye mellette vásárlás, ügyintézés... Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki tud vezetni és a kórház a város másik végén van, 1-1,5 óra, dugótól függően, ez taxival hosszú távon megfizethetetlen.
Amúgy kedd napközben irta szegény, hogy szédül és alig látja a billentyűzetet, de nem vettem komolyan, én idióta... Tök lelkiismeretfurdalásom van, mert azt hittem, csak túloz, mert a köhögést is úgy élte meg, mintha világvége lenne. Ráadásul aznap vitázva váltunk el... Nagyon gáz. Egynek örülök, hogy mikor mondtam neki, hogy maradjon itthon és megyek én a babakocsiért (azért ment a világ végére, hogy átvegye a kocsit, ez is milyen már), nem hallgatott rám, felhorkant, hogy ne szórakozzak, hogy nem  mehet... Szóval igy szinte azonnal megtalálták a kocsi mögött elesve (még jó, hogy nem vezetés közben ájult el illetve még az is szerencsés, hogy nem csak úgy ült a kocsiban, mert sosem találják meg - persze ki tudja, akkor beverte-e volna igy a fejét... Nem tudjuk, mi okozta a nagyobb bajt egyébként, maga a roham, ami miatt elájult vagy megszédült vagy az, hogy esés közben beverte a fejét. Nem tudjuk, nem tudjuk, semmit sem tudunk.) No szóval visszatérve, el lehet képzelni, mi van, ha cserélünk, én megyek a kocsiért, ő marad a gyerekekkel és akkor történik a baj... Órákig nem jöttem volna haza, ráadásul nem vittem volna kulcsot sem, mondván itthon vannak, Peti pedig nem éri fel a zárat. Ki tudja, mikor találtuk volna meg és ki tudja, mi történt volna a gyerekekkel. Bakker.
Még mindig ott tartok, hogy hihetetlen ez az egész, sirni sem tudok, kétszer két percig sirtam eddig összesen, egyszerűen eszembe sem jut, annyi minden van.
Hétfőn jönnek haza a Mártiék és oké, mondták, hogy a lakás miatt ne aggódjunk, de akkor is. Valahová hamarosan mennünk kell. És hová? És mennyiért? És hogy utalom a pénzt az albérletért, mikor nem tudom, hogy kell belépni a számlára? És mi van, ha soha többet nem épül fel és mi lesz akkor? Annyira bizom benne, hogy erős, hogy kibirja, hogy túléli ezt is.