No és akkor a legelejétől...

Legelső este Peti is bejött velem a kórházba. Az a nap egy őrület volt: Nagyi 4 körül irt Skype-on, hogy gáz van, őt hivták a mentősök AV telefonján, hogy a fiának súlyos fejsérülése van, mert az én számomat nem lehetett kapcsolni (igen, szombat óta nem találta meg az a rühes okostelefon a hálózatot - a világ megérett a pusztulásra, én mondom). Én, mint a villám elkezdtem FB-n irni két barátnak, hogy mégis deritsék már ki, hová vitték AV-t (hivni ugye nem tudtam senkit telefon hijján, Nagyi meg nem értette, hol van, melyik kórházban) és igy-úgy-amúgy kideritettük, hogy AV Tallaght-ban van. Ezután elkezdtem agyalni, hogy mégis hogy a jó életben fogok én két gyerekkel kocsi nélkül, hordozók nélkül eljutni a világ végére, hogy megtudjam, mi van és ez az agyalás kb másfél-két órán át tartott, addig, amig ki nem ókumláltuk Gyöngyivel, hogy Artúr hazaviszi a saját gyerekeiket az oviból, ő meg idejön hozzánk vigyázni a fiúkra, hogy én el tudjak taxizni végre a kórházba. Fél 6 körül meg is érkezett Gyöngyi, Palkót a kezébe nyomtam, Peti viszont elkezdett nyafogni, hogy ő is jönne. Isteni. Elviharzottunk és kb 400 méterre a lakásunktól, látva, hogy totálisan be van állva a Strand Road és egy taxi sem jön, rádöbbentem, hogy nem tudom egyik taxitársaság számát sem. (Ekkor, ha lett volna pénz a telefonomon, már tudtam volna telefonálni, mert reseteltem azt a szart és igy elvesztettem ugyan minden contact-ot és képet, de legalább a hálózat meglett.) Beszaladtunk hát egy benzinkútra, feltöltöttem a telefonom és egy arra járótól megtudtam az egyik társaság számát. Azonnal hivtam egy taxit - ami fél órán át nem jött. Már azt hittem, az agyam eldobom. Végre jött valami (hogy a hivott taxi-e vagy egy másik, gőzöm sincs) és eldugóztunk a kórházba. Ott, mint a filmekben, Thomas elmondta, mit tudnak, mik az esélyek, majd mig egy nővér vigyázott Petire, én bemehettem az emergency-re megnézni AV-t. Nem nézett ki fényesen, mindenféle cső állt ki belőle és hát teljesen tudattalanul feküdt ott kiteritve. Az igazat megvallva el sem hittem, hogy ez a Valóság. Pár perc múlva odaadták a személyes cuccait, majd kikisértek, hogy őt akkor most felviszik az intenzivre, minket meg elvezettek egy üres kórterembe. Szerencsére volt annyi eszem, hogy vittem két telefont, igy Peti elvolt, én meg járkáltam, mert tudtam a filmekből, hogy ilyenkor ezt kell csinálni. Egy nővérke hozott Petinek egy joghurtot meg pár kekszet, én meg kaptam egy teát. Ezután jött Kevin (a rendőr) és kikérdezett, hogy szerintem mi történt, lehetett-e támadás, hogy állunk. Jó fél órán át beszélgettünk, a végén megkérdezte, van-e pénzünk, haza tudok-e menni, mert ha nincs, szivesen kölcsönöz. (Thomas, a doki, amúgy szintén felajánlotta ezt és mondta, hogy haza is visz minket, ha kell.) 9 körül még egyszer benézhettem AV-hez, aki immáron az intenziven feküdt, majd fél 10 körül indultunk haza.
Ettől a naptól kezdve, mig AV haza nem jött, egy szobában aludtunk hárman: Peti, Pali meg én és megkezdődött az őrület, ami azóta is tart.