Jó itthon amúgy, de úgy fáj, hogy mindenkiből csak úgy ömlik a panasz. Amikor mi összejövünk Dublinban a barátainkkal, nem szitkozódunk, nem károgunk, nem sopánkodunk a rendszer miatt, hanem vicces történeteket mesélünk, röhögünk a gyerekes nyomorúságainkon (már hogy nem a nyomorúságaink gyerekesek, hanem a gyerekekkel kapcsolatos szenvedéseinken poénkodunk), itthon viszont most az megy, hogy tyűűű, minden milyen drága, milyen szarok az ovik, milyen gáz a kormány, milyen fos ez, milyen borzasztó az. Tegnap találkoztunk pár volt osztálytársammal, vittem egy csokis kekszet, rá volt irva, hogy egy euro és ezen is kiakadtak, hogy nálunk bezzeg a keksz is milyen olcsó, itthon bezzeg milyen drága. Nem mentem bele, hogy nálunk a keksz olcsó, négy darab alma viszont három euro... No mindegy. Csak olyan rossz hallgatni az állandó lehúzást.