A krónikából már csak a hétvége van (meg egész Magyarország haha), utána remélem lesz érkezésem irni másról is, mert nagyon telitődöm bizonyos dolgokkal és nem látok kiutat. Néha már azon agyalok, hogy biztosan depressziós lettem itt a hónapok / évek során, csak jól titkolom.

Jelenleg amúgy ez a betegség készit ki, hiába nem kéne, nem szabadna, haragszom, mert totál szemétségnek érzem ezt az élettől, hogy igy kicsesz velünk, hogy ezt a szart folyton itt lebegteti felettünk. Most komolyan, hogy veszekedjek egy olyan emberrel, akinek lehet, hogy a stressz okozza az epilepsziás rohamait? Hogy bizzak rá egy vagy kettő khm... cseppet sem idegnyugtató kölyköt? Hogy kérjem meg, hogy néha ő keljen már fel 6-kor a gyerekéhez, amikor általában egy roham legfőbb kiváltó oka az alváshiány?
Sosem használom ezt a szót, de geciségnek érzem ezt az egészet. Mintha csak úgy, egy kis plusz energia beleadásával lazán tehermentesithetném az apai feladatok alól... Mintha nem arról lett volna szó már ezelőtt is, a betegség előtt, hogy kész, ennyi, én ennyit tudok, biztos gagyi, de nem tudok többet vállalni a gyerekekből, mert megőrülök... És akkor most ez.
Egyszerűen nem látom, merre, hogyan tovább. Hiszen ahelyett, hogy egyenlőbben oszthatnánk meg a terheket, mert kezdek teljesen lemerülni gyerek-ügyileg (amúgy nem, tényleg, fizikailag most tök jól vagyok, egyszerűen csak az itthonlétet unom marhára), az élet azt várja, hogy vegyek át mindent ezen a téren.
Hát mi ez, ha nem geciség?! Erre nincs más szó.
És egyébként azon filóztam, mi van, ha velem történik ez? Ha én esem össze kétszer? Engem ki próbálna meg pótolni és hogyan? Persze ilyenen  ne gondolkozzunk, de most komolyan, elvileg mi történne vajon? (És az engem-et ki lehet cserélni az Anyával. Mi van, ha egy Anyával történik ez, nem egy Apával? Az őskorban élünk, ennyi.)