Az utolsó hetünk meglehetősen rosszul kezdődött, mert arra ébredtem, hogy a bal mellem helyén egy szikla van. Utánaolvastam (meg volt is már ilyen), elzáródott egy tejcsatorna, de ahogy kinéztem, szerintem inkább tiz. Mivel T. az alvásmegvonásos EEG-n volt, egyedül nyomtam a napot, szuper volt, na. Délelőtt a Szent István parkban voltunk, majd hazafelé beugrottunk a Pozsonyi Pagonyba körbenézni, de nem maradtunk, mert Peti hisztizni kezdett, hogy neki ez kell, az kell és inkább rövidre zártam a témát. Miután Palika felébredt és a mejjem még mindig fájt, elmentünk a Lehel piacra, ahol amellett, hogy persze vettünk lángost, beugrottunk a patikába is és szereztem Nurofent, mondván, az gyulladáscsökkentő, csak segit... (Ja és egész nap mellre dobáltam Palikát, mikor tudtam, de semmit sem segitett, ugyanolyan göbös és kemény maradt a cicim, mint reggel volt.) T. hálistennek 4-kor megjött (a vizsgálat után az anyjánál aludt pár órát), többé-kevésbé átvette a gyerekeket, én meg próbáltam gyógyitgatni magam. (Birom, hogy az első jó tanács, hogy pihenjünk, feküdjünk le. Hát anyátokat.) Korán, 10-kor lefeküdtem, lesz, ami lesz és óriási szerencsémre az éjjeli szopásoknak meg a bevett gyógyszereknek köszönhetően reggelre egészen helyre jöttem. (Érdekes, Petinél sosem volt ilyenem, Palikánál ez már vagy a harmadik eset volt. Vagy negyedik.)

Kedden a szokásos menetet nyomtuk, T-ék foci, majd park, mi Pajával piac, lángos, majd találka a parkban. A játszóról hazafelé fánkoztunk egyet, majd ebéd, altatás. 4 körül jött Nagyi, én leszaladtam a Rossmann-ba meg a CBA-ba, majd 6 körül jött Gábor és elvitt minket magukhoz. Megnéztük a lakásukat, az új babát, majd kaptunk egy Zsozsót és rohantunk is haza, mert fürdetés idő volt. Bár 8 előtt értünk haza, Nagyi hivott, hogy már lefektette a gyerekeket (!), ne menjünk fel, mert most lett kész, ha most felmegyünk, akkor felébrednek még a zajra. Isteni, repestem az örömtől, hiszen Palika a 9 órás elalvás mellett is 6 előtt kelt hetek óta, rettegve vártam, mi lesz, ha most 8-kor már alszik... (Nem értem, miért nem lehetett betartani a mi fektetési időnket, nálunk úgy megy, hogy 7.45-kor kádmosás, 8-kor fürdetés, 8.30-ig pótvacsi, fél 9-kor tápszer és altatás, 9-kor alvás (mondjuk mostanában ez fél 10-re csúszott, de akkor igy ment percre pontosan), de mindegy, még örüljünk, hogy bevállalta a gyerekvigyázást.

Szerdán Palika természetesen korábban kelt, mint valaha, de ezúttal ez nem volt gáz, mert vérvételre mentünk, a Heim Pálba. Negyed 8-kor már ott voltunk, elsőként estünk túl a szúrásokon, hogy milyen körülmények között, abba most nem megyek bele, mert már kipuffogtam magam FB-n és jött is az oltás, hogy mit várok, amikor minimál bérért dolgoznak szegény egészségügyi dolgozók, mindegy, a lényeg, hogy már ilyen téren sem fogunk Magyarországra számitani, ezt a szálat is elvágtuk, ha legközelebb vérvételre kell mennünk, csak és kizárólag Irországban tesszük ezt, mert itt emberek élnek nem hadd ne mondjam mik. A szörnyű kórházi élmény után fél 9kor már hazafelé caplattunk a napsütésben, majd egy alapos reggeli után (a metrónál vettünk mindenféle jót, cukrot, diót, mogyorót) szokásunkhoz hiven kisétáltunk a parkba játszózni. Délre értünk haza, ebéd, altatás, majd jött Nagyi, mivel nekünk le kellett lépnünk ügyeket intézni. Az ELTE-n kezdtünk, a Múzeum körúton, elkértük az elvégzett tanegységeink angol nyelvű listáját (majd kipostázzák, szuper), majd onnan lesétáltunk a Deákra, ahol vettem ezt-azt a DM-ből. Innen az Oktogonig mentünk (útközben szereztünk kürtöskalácsot, jajjj, imádom, Peti viszont utálja, fura), vettünk orrballont, orrszi-porszit meg még pár gyógyszert, T. a Nyugatinál átvette a már korábban megrendelt gitárt, amit a Leviéknek adott a házasságkötésük emlékére, majd beugrottunk az Alexandrába pár könyvért és nagy szomizva, hogy lassan utazunk, hazasétáltunk. A napnak egyébként ekkor még nem volt vége, mert fél 9-re mentünk MR-re a Klinikákhoz. Bár fizetős betegek voltunk, fél 11-kor (!) jutottunk csak be (azt hittem, az agyam elmegy), mire végeztünk fél 12 volt, úgyhogy az utolsó metrót már buktuk, hazafelé taxizni kellett. Ez az MR amúgy egy különleges MR volt állitólag, azt hivatott ellenőrizni, hogy korábban T-nek voltak-e már rohamai, amik nem okoztak nyilvánvaló tüneteket, de sajnos mivel szarul értékelték ki, ez még nem derült ki azóta sem, őrület. (Az agy bizonyos része őrzi a rohamok emlékét, ez mondjuk vicces, nem?)

A csütörtök már a búcsú jegyében telt: délelőtt pakoltam, mint az őrült, T. meg elment elhozni a szerdai vérvételek leleteit. Mikor megjött, elsétáltunk a parkba, mert nem lehetett birni a kölykökkel, majd némi homokozás után búcsúzásképp, hazafelé ettünk egy óriásfagyit a Pozsonyi utcában. Ebédre értünk haza, elaltattam Palikát és hogy tudjuk csomagolni, megjöttek Anyuék, hogy lefoglalják Pipettát. Mikor Paja felébredt, lementek a játszóra a ház mellé, én pedig befejeztem a pakolást. 4 körül jött a Levi, hogy egy utolsót beszélgessen T-vel, úgyhogy én úgy döntöttem, Anyuék után megyek inkább és kisegitem őket a gyerekezésben. Mivel oltári meleg volt, bár reggel is fagyiztunk, megengedtem Petinek, hogy a Dunapark-nál is vegyen magának fagyit (hűűű, borzasztó volt, nem is értem, miért olyan népszerű az a hely, az óriás fagyi sokkal-sokkal jobb volt és nem mellesleg jóval olcsóbb), majd szépen hazasétáltunk, utoljára a Pozsonyi utcán. (Mikor ezt mondtam Pipinek, hogy no, jól nézze meg a házakat, mert utoljára sétálunk itt most jó ideig, zsigerből elkiáltotta magát a kismotorján nyomulva, hogy goodby everyone! goodby, see you! hát a szivem szakadt meg, komolyan és most, hogy ezt irom, most is könnyes a szemem: szar ügy azért hazajönni pár hét otthonlét után vagy hogy is mondjam...) 6 körül megjött T., Anyuék leléptek, mi elvégeztük az utolsó simitásokat a lakáson (felsöpörtünk, kivittük a szemetet stb), majd lefeküdtünk, tudva, hogy ez az utolsó éjszakánk Magyarországon, szipp.
A pénteket, a repülés sztoriját már leirtam, ezennel tehát végre vége, befejeztem a magyarországi beszámolómat, hurrá, sosem hittem volna. Skizofrén állapot ez a külföldi lét amúgy, bár nem tökéletes, de szivből szereted a befogadó országodat, emellett élesen látod a hazád hibáit, de ha elválsz tőle, az épp úgy fáj, mint amikor először leléptél az ismeretlenbe. Hümmhümm. Azt hiszem, itt már soha, semmi nem lesz tökéletes. Itt az hiányzik, ott ez. És ebbe sosem gondol bele az, aki belevág.