Utálom azt a nagy okos tanácsot, hogy fogadjuk el a gyerek érzelmeit és akkor minden szuper lesz, mert én remekül elfogadom Peti érzéseit, hogy dühös, szomorú, ideges, bármi, de egyszerűen a falat kaparom attól, hogy ő mindig a végletekig dühös, a végletekig szomorú és a végletekig ideges. Semmi bajom az érzelmei minőségével, a mennyiségével vannak problémáim és ha belepusztulok sem tudom elfogadni, hogy a Borsószem királyfi minden kis apró baromságon órákon át tud rágódni. Órákon át? Van, hogy napokon át. És felidéz és nem felejt és kattog, kattog, kattog, én meg már azt is megbánom, hogy valaha elvesztettem a szüzességem, mert fel nem foghatom, hogy lehet valaki ilyen kicseszettül makacs, akaratos, kitartó öt évesen. Ma pl, hogy a kocsiban ne legyen konfliktus abból Palikával, hogy Peti kap Kubut, ő meg nem, megkértem Pipit, hogy ne bontsa ki az üditőjét, vizet igyon és erre ő bazmeg negyven km-en keresztül csak puffogott, pattogott, hogy milyen világ ez, hogy mindig az van, amit én akarok, hogy neki mindig engedelmeskednie kell és különben is, ő mennyire mérges most rám. Próbáltam én magyarázni, érvelni, megnyugtatni, hogy megértem, hogy dühös, próbáltam viccelni, elterelni, igéretet tettem, hogy ha hazaér, ihat Kubut, csak most birja ki, de nem, semmi sem hatott, csak undokoskodott, morgolódott, mérgelődött egész úton. Gondolatban már rég ott hagytam az út szélén (egyszerűen agybajt kapok tőle, agybajt!), tekintve, hogy mostanság egymást érik ezek az összeütközések (odafelé is rinyált valamin, szóval odafelé is megvolt a hangulat) és nem tudom elfogadni, hogy ilyen rohadt erőszakos fráter amióta csak megszületett.
Most komolyan, hogy ne válasszak igy magamnak csillagot kedvencet?!