Szeretem ezt a hetet, vicces ez a fedezd fel újra Dublin-t. Ma a Powerscourt vizesésnél voltunk és ez a kirándulás is jól sikerült, imádom, hogy már bárhová eljutok a két gyerekkel egyedül.
Odafelé mondjuk cseppet keringtünk, mert - mint utólag kiderült - be volt állitva a GPS-en, hogy autópályákra ne vezessen fel, úgyhogy a normális, Bray-be vezető út helyett kanyaroghattam a kis eldugott utcácskákban, de mindegy, végül igy is odaértünk, igaz, kicsit később, mint terveztem.
Meg kell állapitsam, hogy a játszó a vizesésnél nem igazán szülő-barát, Petit még csak szabadon tudtam engedni, ő csúszdázhatott, mászókázhatott kedvére, de Palikának sajnos semmi izgi nem volt a latyakos homokozón kivül, úgyhogy őt pesztrálhattam végig és frusztrálhattam ezerrel, hogy nagyjából sehová sem mehetett fel... (Ennek ellenére, egy óvatlan pillanatban, mint a csik felmászott az egyik várba (mutatom a fotót majd), őrület, eskü 30 másodperc alatt felszaladt a létrán, aminek a fokai vagy 40 centinként voltak... Villámgyorsan távoztunk is a játszóról, hát ennyike.) Mivel nem reggeliztem, megajándékoztam magam egy kávéval meg egy iszonyú almás sütivel (scone nem volt, szipp) és miután ezt látva Pipi is megéhezett (bár ő ugye otthon is evett), vettem még egy adag sült krumplit is és a stresszteli játszózás után szépen lesétáltunk a vizeséshez piknikezni. Amig a gyerekek sültkrumpliztak, én lőttem pár fotót, majd egy kicsit fociztunk és felmásztunk a vizesés előtti sziklákra. Ekkor ránéztem az órára és mivel legnagyobb megrökönyödésemre negyed 1 volt, rohantunk vissza a kocsihoz, hogy minél előbb hazaérjünk. Az autóhoz érve a döbbenetem a tetőfokára hágott, miután Peti úgy pattant be a kocsiba, hogy ki sem nyitottam. Rettentő gyanúm támadt, ami hamarosan be is igazolódott: nem volt a kocsikulcs a táskámban. Egy ideig aggódva nézelődtem az autó körül, hátha elhagytam kiszálláskor a kulcsot, de ekkor Peti hálistennek szólt, hogy hoppá, miért szól a rádió... Őőőőőő... Igen, a kulcs ott lógott a zárban. Több, mint két órát töltöttünk el úgy, hogy a kocsiban hivogatóan ott lógott a kulcs. Őrület. Vagyis inkább hát igen, nem is vártam mást.
No és akkor pár kép (utálom, hogy csak tepivel tudok fotózni mostanság, szarok, na, ez van, de legalább emlékek maradnak):

Oda mászott fel, ni, ott hátul...

Ilyen jó az elülső kamera...