No a szünet utolsó kép napján beindultunk azért, tegnap állatkertben voltunk, ma meg a Cégnél.
Mindkét program irtó nehéz volt, nem is értem néha magam, mi a fenéért nem ülök ezekkel folyton itthon - egy a fizetés, most nem? Mindenesetre utólag jó érzés persze, hogy igen, megcsináltuk (megcsinálTAM), de egyre öregebbnek érzem magam az ilyen kihivásokhoz és el-elgondolkozom azon, hogy ó istenem, ha legalább az egyik lenne egy nyugis kislány.

Az állatkerti buli már a parkolóban kezdődött (olyan jól van kitalálva a dolog, hogy kb 20 perc gyaloglásra lehet legközelebb megállni a bejárathoz, óóó jeee, szóval mire jegyet vennénk, Peti már hulla vagy legalábbis úgy tesz, no de most túltett magán), mivel amint kiemeltem a babakocsit, ő elkezdett nyafizni, hogy őt toljam, Palika meg sétáljon. No majd' mindjárt. Morogva, düncörögve jutottunk el tehát a bejárathoz, majd amint beléptünk, jött a következő nyüst: ő éhes és enni akar. (Egy hete tart ez az őrület, mindkét gyerek szó szerint zabál. Többet esznek, mint én. Folyton, nonstop ennének és nem kis falatkákat, komoly mennyiségeket és hiába vásárolok két naponta €50 értékben, mindig azt veszem észre, hogy megint nincs kenyér, nincs sajt, nincs sonka és jéééé, alma meg banán sincs. Az üditőről leszoktak hálistennek, csak a viz vagy a tea megy, bár utóbbit Peti sokszor negligálja, de Palika ipari teaivó.) No szóval miután Peti elkezdte a nyafit a kajáért, ezt természetesen Paja is meghallotta és innentől felváltva csesztettek, hogy most egy adag mazsola, most egy-egy müzli, most egy doboz kölesgolyó, de most már szomjasak is vagyunk, kérünk inni, anyámkinja. (Az állatok közben sehol sem voltak, még jó, hogy egy vagyont kifizettünk a belépőkre, hát sebaj.) A problémákat fokozandó, átépitik a helyet, igy a megszokott útvonalunkon haladva egyszer csak azt láttam, hogy előttünk egy nagy kék vaskordon és ennyi, lehet visszafordulni. Mondjuk öröm az ürömben, hogy a lezárások miatt eljutottunk a Family Farm nevű helyre, ahol még eddig nem jártunk, hát ez is valami, mondjuk az már megint nem volt menő, hogy innen viszont Palikát tankokkal sem lehetett elvontatni, mert hát boci (eeeee), kecske (eeeee), tyúk (eeeee), mittudoménmi (eeeee). A helyzetet fokozta, hogy csupa sár volt minden, igy mikor próbáltam felnyalábolni, hogy menjünk már, össze-vissza homokozta-sarazta a szép kabátkámat, majd ugyanezt eljátszotta a babakocsival is, mert ugye abba sem akart beülni - közelharcot vivtunk, hogy maradjon már a kocsiban, de mindig kicsúszott a tálca alatt - miközben természetesen szénné koszolta az egészet... Azzal tudtam elcsalogatni végül a háziállatoktól, hogy majd kap sütit (ez általában beválik nála), na de az a sütizés sem volt egyszerű menet ám, mert miután vettem egy 5x5 centis brownie-t €3-ért, azt csak ő akarta hozni, porcelántányéron, de persze olyan ferdén tartva az egészet, hogy Peti a fejét fogva kullogott utánunk, hogy ilyen nincs... Hogy hogy jutottunk ki végül az étteremből, az már csak halványan dereng, azt tudom, hogy Palika a hónom alatt visitott, miközben a másik kezemmel toltam a kocsit, Peti meg megszeppenve kisért és arra is emlékszem, hogy vagy ötezerszer megfogadtam, hogy 20 éves korukig én többet nem viszem ezeket állatkertbe, mert esküszöm egy maratont lefutni könnyebb lehet, mint ezzel a kettővel bárhová kimozdulni. Jááááj. A kocsihoz vezető utat Palika azzal bolonditotta meg, hogy gyalogolt, egy gurulós táskát húzva maga után, úgyhogy Pipi elérkezettnek látta az időt, hogy bepattanjon a babakocsiba... A 20 perces utat nagyjából gyökkettővel tettük meg ebben a felállásban (igazán mókás egy fél méter széles járdán egyensúlyoztatni egy 20 kilós babakocsit meg egy hullafáradt egy évest), úgyhogy mire beszálltunk a kocsiba, én úgy éreztem, újjászülettem valami borzasztó világba. Áh... No de on the positive side, készült pár cuki testvéres fotó (Peti amúgy meg van győződve róla, hogy Palika a kisfia - néha azon kapom, hogy simogatja Paja arcát, hogy mi van veled kisfiam, hát hogy hogy nem tudsz még beszélni kicsikém (én sosem hivom egyiket sem kisfiamnak, csak mondom)) és hát alapvetően tetszett ám nekik ez a kis kirándulás, csak engem amortizáltak le tövig, mint látható. Na hát igy.

Ma a Cégnél kb ugyanez volt, no jó, ennyire nem durván, de az ebéd mondjuk kifejezetten kemény volt - istenem, pár év (szerintem mire Palika 4 éves lesz (Peti meg 7), sétagalopp lesz az életünk ilyen szempontból... ugye?) és tuti vissza fogom ezt sirni, de most azért elég kiboritó ez az egész, most szó szerint azt érzem, hogy rágják a húsomat - és a legszomorúbb, hogy nem is direkt, akarattal, hanem hát mert gyerekek, bénák, tehetetlenek, ügyetlenkék, ennyi. Hajaj.