Kapudon kopogtatok...

Délelőtt a Cafe O'Playben voltunk és megszakad a szivem, hogy talán utoljára. Jövő héten bezár, szeptember elején nyit és valószinűleg Paja a Gateway-be megy, ahol heti 5 napot kell menni, naponta 5 órát...
Eléggé kivagyok, tudom, más fél év után bölcsibe adja a gyerekét, de hát jaj jaj. Hiába harcolok foggal-körömmel, nincs semmi olyan ovi, ahová mehetne rövidebb időre (mondjuk 3 órára per nap) vagy esetleg kevesebb napon per hét... Több ok miatt sem örülök, hogy ez az egy lehetőségünk van: 1) Peti 4 éves 3 hós volt, mikor elkezdte a heti 5 nap 5 órát, Palika 2 éves 8 hónapos lesz. Még nem beszél se magyarul, se angolul, nem szobatiszta. Ez két okból sem jó: A) Mi van, ha bántják, ha nem jól érzi magát, hogy fogja elmondani? B) Valószinűleg nem fog olyan szépen beszélni magyarul, mint Pipi, ha párhuzamosan fogja megtanulni a két nyelvet, tuti, hogy akcentusa lesz magyarul. Peti is mond olyanokat, hogy anTEna (= antenna, a második szótag hangsúlyos nála), de ez semmi. A hangjai nagyjából tiszták, a t-je t, az sz-e sz. Lindus hozzá képest sokkal erősebb akcentussal beszél magyarul és ő ugye egyszerre tanulta a magyart és az angolt. 2) Rossz érzés, hogy Peti 3 éves 3 hós volt, mikor először oviba került 2 napra (!) egy héten 4 órára per nap (szeptemberben kezdett 2 nappal, majd otthon a magyar oviba 4-5 napot járt, márciustól meg visszatérve már 3-4 napot járt itt és csak 4 éves 3 hósan kezdte a heti 5 nap 5 órát), szegény Palika meg még 3 éves sem lesz, mikor bekerül a darálóba, holott lehet itthon leszek... Lelkiismeretfurdalásom van, hogy ő nem kap annyi időt velem, mint Peti. Sőt. Sosem kapott osztatlan figyelmet második gyerekként, csak reggelente. 3) Azért basszus 6 éve ezt csinálom... Játszóházba be, játszótérre ki. Minden. Egyes. Napon. Hozzámnőtt. Én vagyok. Mióta tudom, hogy egyszer véget ér, imádom csinálni, nem fáraszt a homokozás, a véget nem érő csúszdázás. Ez az életem 6 éve. Azt sem tudom már, milyen, mikor nincs mellettem gyerek. Ha elmegyek pár órára tőlük, repülök haza hozzájuk. Tudom, nyálasan hangzik, de tényleg. Szeretek hazaérni. Szeretem, hogy itt vannak. És ez most úgy tűnik hamarosan megváltozik. Nem a kihivásoktól félek, persze attól is, de nem érdekel. A lényeg, hogy gyászolok. Gyászolom az ifjúságot, a kisgyerekes szülőséget. Rendben, rendben, napi 5 óra távollét nem durva, tisztában vagyok vele, hogy ez az élet rendje és más jóval korábban jóval hosszabb időre kénytelen közösségbe adni a gyerekét, de nem erről van szó. Én általában nehezen engedek el dolgokat, most is nehéz magam mögé dobni az elmúlt éveimet, főleg úgy, hogy tudom, hogy nem valószinű, hogy újra élhetem ezeket az érzéseket... Eskü az elmúlt hónapban minden nap azon gondolkoztam, hogy kéne egy harmadik... Hogy csak még egyszer...