Bár Nagyi tegnap elhagyta a fedélzetet, mivel reggel napsütésre ébredtünk, úgy gondoltam meglepem a fiúkat valami speckó programmal. Miután összegyűjtöttem négy-öt ötletet, Pipi választhatott, igy a Powerscourt Waterfall-hoz mentünk.
Az út 25 km-e eseménytelenül zajlott, az utolsó 300 méter viszont tartogatott meglepetést, a tegnapi szél ugyanis úgy megcibálta az útmenti fákat, hogy az egyiknek egy jó vastag ága ráesett az amúgy is keskeny bevezető útra, igy egy busz teljesen blokkolta a bejáratot, mivel nem tudott áthajtani rajta. Némi várakozás után (nem láttam a busztól, mi van, ez a fa dolog utólag derült ki, mi csak azt tapasztaltuk, hogy egy busz áll az úton előttünk és nem megy tovább), a busz valahogy félreállt, szinte az árokba, én pedig elhajthattam mellette, szinte súrolva az oldalát. Egy fickó felemelte a félig letört faágat, hogy elsuhanhassunk alatta, úgyhogy végülis bejutottunk a vizeséshez, de erőst reméltem, hogy mire végzünk kb 2 óra múlva valakik valahogy eltakaritják majd az ágat és nem ragadunk a világ végén. A játszótéren kezdtünk, Peti némi homokozás után elszaladt hintázni, mi pedig Pajával maradtunk a jéghideg homokozóban tampicsolni. Mikor meguntuk a hideget, a büfében vettem egy kávét meg a fiúknak egy-egy nyalókát (Peti havonta max egy nyalókát ehet, Palikának ez volt az első életében... Először fagyit vettem neki (azt a gagyi vaniliásat, amit a Mekiben árulnak), de annyira cukin görbitette le a száját és annyira cukin tette keresztbe dühösen a karjait, hogy azt hittem menten megzabálom és természetesen azonnal vettem neki is egy nyalókát, mert következetesség ide, elvek oda, egyszerűen úgy éreztem, ha nem adok neki is egy nyalókát, megőrülök az aranyosságától), majd lesétáltunk a vizeséshez. A vizesésnél leteritettem egy plédet, ráfeküdtünk és élveztük az életet... Sok időt sajnos nem tölthettünk igy, mert egyrészt sajnos csöpögni kezdett az eső, másrészt secperc alatt 3/4 12 lett és indulni kellett haza. Egy kis labdázás és szaladgálás után végül 12kor értünk vissza a büféhez, ahol vettem egy kis adag sült krumplit útravalónak és szállhattunk is be a kocsiba. A félelmem amúgy sajnos beigazolódott, két óra nem volt elég, hogy eltakaritsák az ágat az útról, igy a szokásos kivezető úton egy óriási STOP feliratú táblácska állt, az viszont, hogy no most mégis merre akkor már nem volt ott. A GPS-re bizva magam nekivágtam hát a hegyeknek és imádkoztam, hogy épségben hazaérjünk. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de khmmmm nem volt egyszerű lejutnunk, olyan ösvényeken jöttünk, amin középen fű nőtt és egyébként olyan 40 fokban emelkedett... Mondjuk úgy majd' összeszartam magam, hogy kerülünk innen haza. Főleg, miután egyre többen jöttek szemben és többször kellett visszatolatnom egy kis kiszögellésig, hogy elférjünk egymás mellett... No végülis fél óra keringés után leltünk rá valami betonútra, ami már fél siker volt, onnantól már csak röpke 40 perc volt az út hazáig. Jó későn értünk tehát haza, gyors ebéd, peluscsere, altatás, kalap, kabát.
Itt tartunk most, holnapra valami egyszerű játszóterezést tervezek, biztos, ami biztos...