Ma van 8 éve, hogy Dublinba költöztünk. (Pontosabban költöztEM, mert T. már 2 napja itt volt, mikor én utána jöttem, mivel ő pénteken érkezett, én pedig vasárnap.)
Emlékszem, mekkora megdöbbenéssel tapasztaltam másnap reggel, hogy negyed 9-kor felkeltünk és vaksötét volt. Rá is kérdeztem T-nél, mi a rosseb van, mi ez a sötét, mire a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy hát Irországban vagyunk.... És akkor még annyira idegen volt minden...
A magas ágy, a vadonatúj épitésű csilli-villi ideiglenes albérlet, ahová takaritónő járt, az ismeretlen utcák, az egyedüllét.
Atyaisten, mi minden történt 8 év alatt! Átköltöztünk az első albérletünkbe, angolt és magyart tanitottam és egy félkegyelmű, földbuta fickó vállalkozásában titkárnősködtem, aztán terhes lettem, hazaszöktünk szülni, elköltöztünk a második albérletünkbe, meghalt T. Nagyapja, elmentünk 2,5 hónapra Sydney-be, ideköltöztünk ebbe a lakásba, ahol most vagyunk, elkezdtem a dublinfox-ot, elutaztunk 2 hónapra az USA-ba, megint terhes lettem, meghalt Nagyapa, Peti elkezdte az ovit, megint hazaszöktünk szülni, meghalt T. Nagymamája, T. beteg lett, mi visszaköltöztünk ugyanide, Peti iskolás lett, elkezdtem önkénteskedni, elvégeztem egy coaching tanfolyamot... Ennyi. Ha szigorúan nézzük, minusz 3, plusz 2. És ez az arány már csak rosszabb lesz.
És közben gyűrtük, gyűrtük a napokat, fel sem nézve, el sem gondolkozva, hol vagyunk, hova tartunk, mit csinálunk. Természetes, hogy itt vagyunk. Már ez a természetes.
Hmm. Azért jó kis élet ez. Hiányozni fog, ha egyszer véget ér.
Kéne nekem is egy ilyen összefoglaló talán...
VálaszTörlésHú, nem semmi, mennyi minden történt veletek...
VálaszTörlésDe végül is nem bántad meg, hogy kiköltöztetek, ugye?
Neeeem, ha nem jöttünk volna, tuti úgy éreztem volna, hogy na, valami kimaradt az életemből, milyen lett volna ha... Persze most meg az van, hogy milyen lett volna, ha otthon lesznek gyerekeink, de hát ez van.
VálaszTörlés