Ennyi volt hát a 3 hét otthon, más Gran Canaria-ra megy ennyi pénzből 2 hétre (true story), mi meg mulatunk, mint egy magyar úr, ügyeletre járunk szorulás miatt vagy ágyi poloskáknak köszönhetően, remek egészségügyi hireket kapunk és mindeközben befagy a fenekünk, mert a szokásos átlaghőmérsékletnél vagy 10-15 fokkal hidegebb van, mert miért is ne. Szóval katasztrófa, brr, szörnyű volt ez az otthonlét úgy, ahogy volt.
Slusszpoénként egyébként hazafelé Pipi elkezdett nagyon fázni, folyton le akart dőlni az ölembe, nem akart rajzfilmezni meg tepizni sem, egyértelmű volt hát, hogy nincs jól... A nyakán az egyik nyirokmirigy akkorára nőtt, mint egy fél dió, alig mertem neki megtapogatni, de látszott is, hogy gond van. Mikor hazaértünk, azonnal megmértük a lázát: 39 valami... Kapott Nuforent, ledőlt, majd mikor 4.40kor újra elindult felfelé a láza, úgy döntöttem elviszem az East Doc-hoz, ami egy ügyelet-szerűség hétvégén és ünnepnapokon 6ig és hétköznap 6-8ig. Előtte fel kell hivni őket, elmesélni, mi a gond és vagy adnak valami tanácsot, mit tegyél vagy kérik, hogy menj be x időpontra. 4.40kor hivtam őket, a recepciós nő azt mondta, hogy érjünk be 5ig... Köszi... Mint a gép felöltöztünk, rohantunk le a kocsihoz - ami nem indult... (Nem vicc.) Már a központi zár sem működött, de mikor kinyitottam a kulccsal, akkor sem volt jobb, a motor ugyanis meg sem szólalt. Elforditottam a kulcsot, kuss. Semmi. Káromkodtam egy cifrát, majd szaladtunk a buszmegállóba, bár apró nyilván nem volt nálam elég (csak fémpénzt fogad el a busz és nem ad vissza - hello 2017). Taxi persze sehol sem jött vagy ami jött, tele volt, nem állt meg. Mivel busz 10 perc múlvára volt kiirva, hivtam hát T.-t, hogy dobjon le aprót egy zacskóban, szóval hazaszaladtunk, felkaptuk a zacsit és tűztünk vissza a megállóba, hogy elérjük a buszt. Innentől simán ment minden, 10 perc alatt odabuszoztunk az ügyeletre, 20 perc várakozás után fél 6kor bejutottunk, újabb 5 perc után pedig mehettünk a dolgunkra, €65 lesz. A dokinő megvizsgálta Pipi tüdejét, belenézett a torkába meg a fülébe és megállapitotta, hogy vagy virus vagy baktérium, várjunk pár napot, ha nem múlik a láz, kezdje el szedni az Augmentint. Oké. 6 körül hazaértünk, kezdődhetett (volna) a kipakolás, de mivel attól tartottunk, hogy elhoztunk pár poloskát a csomagokban, egyesével át kellett néznünk három bőrönd és három hátizsák tartalmát, igy három napig tartott, mire végre mindent kirámoltunk, hiszen a ruhákat pl mindet kimostuk, hátha meghalnak az esetlegesen bennük lévő dögök és nyilván egyszerre csak egy adagot tudtunk mosni / száritani... (Szerintem életemben nem mostam ennyit, mint most, három napon át szinte egyfolytában ment szegény mosógép.)
Az első itthon töltött hetünk tehát betegeskedéssel és kipakolással telt, mit ne mondjak nem ez volt a kedvenc hetem az évből... A vicc, hogy mig itthon ültünk ezen a kellemetlen kényszerpihenőn, kinn százágra sütött a nap, az év legmelegebb / legnapsütésesebb hete volt ugyanis május első hete, mert hát miért is ne.
A kocsit amúgy kedden T. megjavittatta, az akksi merült le csontra, csütörtökön meg T-nek volt egy lumbar punction-ja (december óta várt rá haha, nyilván sok minden ki fog derülni fél évvel az összeesése után), az eredmény pedig majd jön, ha jön.      
Mivel pénteken Pipi már jobban volt, délután végre kimozdultunk: elsétáltunk a Tesco-ba cheesecake-ért, de természetesen nem volt, úgyhogy Twix izű cookie-t vettünk helyette, szar volt.
Néha úgy érzem, mi (én) vagyok a földkerekség legszerencsétlenebb teremtménye.