Beütött a krach...

Pénteken Share Day Friday volt, igy Palika bevitte az oviba a kedvenc játékát, egy kis betű- és számtanitó Vtech telefont. Mikor 1kor érte mentem, az óvónők lelkesen mondták, milyen jó napja volt Pajának, bújócskázott, játszott a többiekkel, miegymás. Mikor odaértem, akkor is épp zenélt, dobolt, harangozott, szóval tök jól elvolt, belestem és kilestem. Mikor elhalt a zene, beléptem a terembe, hogy induljunk haza - eddigre már felpattant a földről, ahol eddig zenélt, ott állt az óvónő mögött és láttam, hogy próbálja visszatartani a sirást... Ez egészen addig sikerült is neki, mig meg nem látott, de amint észrevett, keserves sirásba kezdett, eltört a mécses, ahogy kell, idén először... Kérdezgettem, mi a baj, mi a fene történt fél perc alatt, de csak annyit tudott kinyögni, hogy Jasmine elvette a telefonját... (Szegény kislány megszeppenve már adta is vissza persze, de már késő volt, Pál Megsértődött.)  Ezek után vagy 5 percig vigasztaltam, ölelgettem, de ő csak sirt, csak sirt, csak hüppögött, csak szenvedett, mintha az egész világ gondja az ő lelkét nyomta volna...
A hétvégén szó sem esett erről a kis afférról, minden oké volt, vidám volt, mozgékony, szóval a szokásos. Vasárnap éjjel már köhögni sem köhögött, az orra is alig folyt, szóval ma reggel vidáman vetettük be magunkat az oviba, mintha pénteken mi sem történt volna.
Mivel elég korán értünk oda, nem vártam meg, mig kimennek az udvarra fél 10 felé, már 9.10kor leléptem, igaz, volt bennem egy kis rossz érzés, mert amikor integetett, könnyes volt a szeme, de nem gondoltam semmi rosszra, elvégre október közepe van... Na aha, alighogy felszálltam a buszra, hogy beszaladjak a városba (idén először mentem volna vásárolni a központba), hivott Elaine, hogy Paja lázas, menjek vissza... Oké, Grafton-tól vissza az oviba. Mikor megérkeztem, a többiek már kinn voltak az udvaron, ő meg ott ült az egyik óvónő ölében csendben a teremben. Nem sirt, de mikor meglátott, nyilván rákezdett, mint annak a rendje. Az óvónő azt mondta, hogy miután elmentem, 5 percig tartotta magát, majd elkezdett sirni és miután 1x 38 fokot mértek neki, inkább felhivtak, hogy vigyem haza. Sajnos hülye voltam, mert nem mérettem meg újra a lázát, egyből hazahoztam, de jobban tettem volna, mert itthon első dolgom volt ellenőrizni, van-e láza és nyilván nem volt, 36.4-et mutatott a hőmérő kb 20 perccel azután, hogy állitólag lázas volt... Fájni nem fájt semmije, köhögni nem köhögött, amint beléptünk a lakásba, énekelgetett és táncikált, szóval kb forrt bennem a méreg, hogy lehetettem ilyen hülye, hogy bedőltem, hogy beteg. Ekkor 10 óra volt. 10 bazmeg. Ezer dolgom lett volna, nyilván a városba sem ok nélkül mentem volna, ehhez képest itt ültünk itthon.
Rettegve gondolok a holnapi napra, mi lesz, tudom, hogy megint sirni fog és nem tudom, hogy fogom meggyőzni az óvónőket, hogy jól van, csak épp nem akarja, hogy elmenjek... Mikor Peti meghallotta, mi történt, közölte, hogy néha ő is sirna, mikor eszébe jutok a suliban...
Marha nagy, tényleg. Nem tudom, mi az istent rontok el, de úgy érzem, valamit nagyon, ha más egy éves korában is kibirja az egész napos bölcsit, ezek meg fél naptól is kivannak 7 meg majdnem 4 évesen... Picsába már.