Palikát vasárnap kivittük pótkerekek nélkül bicajozni a St Enda's Parkba. A laszti a kocsiban maradt, Peti meg én visszaszaladtunk érte, útközben dicsérgettem:
- Emlékszel, mikor te tanultál bicajozni? Milyen ügyes voltál! 2 méter után már simán bicajoztál. (True story.)
- Biztos azért sikerült, mert hittem benne, hogy menni fog.
Basszus, esküszöm az égre, hogy az életben nem mondtam neki olyat, hogy higyjél magadban és bármire képes leszel. Mindig úgy biztatjuk, hogy tök király, hogy neki általában elsőre megy minden* (tényleg), de ha nem, akkor addig próbálja, amig nem megy és végül minden sikerül és most igy összegez nekem, hogy "mert hittem benne, hogy menni fog". Hihetetlen, hogy már ilyen nagy.
* Ez sajnos Palikának nem tesz túl jót, mert ő mindig azt látja, hogy Peti belekezd valami újba és ez általában sikerül is neki, ő próbálja leutánozni és persze a 3,5 év korkülönbség miatt nyilván neki nem megy elsőre a dolog... Próbálom önmagához és a kortársaihoz mérni (és a 4 évesek között ő tök okos, értelmes, ügyes), de mivel itt van Pipi, ő mindig azt látja, hogy ő a bénább, az ügyetlenebb, a lassabb és most magyarázd meg egy 4,5 évesnek, hogy amikor az 8 éves bátyja 4,5 éves volt, nem volt ám még ilyen, mint most... És persze itt van a fiók-probléma is, ha Petinek nem megy elsőre valami, akkor ő bulldogkitartással gyakorol (na ezt mondjuk nem tőlem örökölte haha) és végül jó lesz mindenben, de Palika ezt elfelejti és csak azt látja, hogy Petinek mindig minden elsőre megy, mint a karikacsapás és ez azért elég rombolóan hat az önbizalmára és a motivációjára. Na mondjuk ez a probléma konkrétan nem jutott eszembe, mikor azonos nemű gyerekeim születtek pár év eltéréssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése