COVID-19, 20, 21 - part 3

Aka T. betegsége.

április 2

T. torokfájása először nem aggasztott, hiszen március elején Palika volt itthon némi lázzal és torokfájással, majd mire ő visszatért a suliba, Petinek jött a 38 körüli láz és torokfájás, miközben nekem kb folyamatosan fájt a torkom, hőemelkedésem volt és kissé köhögtem, szóval gondoltam T-nél sem lesz ez másképp, kis hőemelkedés, torokfájás, hello... Aha, nyilván. Bár az eddigi "incidensei" hosszasan alakultak ki, ezúttal hétfőn emlitette először a torokfájást, keddre belázasodott, szerdán már alig kelt fel, csütörtök hajnalban pedig azzal ébresztett, hogy nem találja a szavakat. Megreggelizett, én meg gyorsan hivtam az epilepszia nurse-t, aki a legközelebbi patikába feliratott Frisiumot és Buccolamot, úgyhogy elkisértem T-t pisilni és fél 10 körül elszaladtam a gyógyszertárba a felirt gyógyszerekért. Mivel nem volt nálam valami szám, egy adagot kaptam a felirt gyógyszerekből, ezekkel hazasiettem, T. bevette a Frisium első adagját és visszadőlt aludni. Ekkor a hiányzó számmal visszaszaladtam a patikába, megkaptam a többi gyógyszert is, majd beugrottam a Donnybrook Fair-be kenyérért (azért oda, mert ott nem volt sor, a Tesco előtt folyton 5-10 ember áll) és téptem haza. Ekkor már olyan dél körül járt, nekiálltam Palika tanulnivalóját rendezgetni a gyerekszobában, ám ekkor T. kijött pisilni és mikor megállt a fürdőszoba ajtó előtt és nem tudta, hogy juthatna be, tudtam, hogy nagy baj van. Mutatóujjal próbálgatta, nyilik-e az ajtó, villanyt elfelejtett kapcsolni, majd mikor kezet mosott, csak ránézett a törölközőre és nem tudta, mit kezdjen vele... Visszasétált az ágyához, kérdeztem tudja-e hol van és mikor erre csak a fejét rázta, kimentem a konyhába hivni a mentőket. Egy perce sem beszéltem velük, mikor meghallottam, hogy T-nek rohama van. Peti persze halálra rémült, Palika kevésbé, úgyhogy beküldtem őket a szobájukba, letettem a telefont és beadtam 10 ml Buccolamot T-nek, ami persze semmit sem ért. A mentősök kb 15 perc alatt, 1re itt voltak egy tűzoltókocsival (ezek egyébként nem orvosok ilyenkor, nem tudom, mi a nevük magyarul), az igazi mentőautóra pedig még várni kellett vagy 20-25 percet, mert mind terepen volt épp. Kb egy órán át voltak itt a mentők, full szerelésben, maszkban, Peti folyamatosan sirt, én meg csak pislogtam, hogy most mégis mi az isten van. 1.45 körül végre sikerült levinni a mentőbe T-t és elvinni a szokásos kórházba, a St Vincent-be...
A koronavirusos őrület miatt természetesen látogatásról szó sem lehetett, sőt, ha napi kétszer sikerült elérnem a kórházat, mi a helyzet, az már jónak számitott. (Péntek reggel ugyan beadtam a szemüvegét a kórházba (na ez is megér egy misét, vittem a két fiút és miután a kocsiban nem mertem őket hagyni a mélygarázsban, maszkban és kesztyűben oda állitottam őket a kórház bejáratához), de a portáson kivül senkivel sem találkoztam.) Ahogy kivettem a nővérek szavaiból, csütörtök - pénteken még az emergency department-ben volt T., majd péntek éjjel, mivel romlott a légzése, átvitték az intenziv osztályra és lélegeztetőgépre tették. Ez idő alatt nem tért magához, a nővérek mindig csak annyit tudtak mondani, hogy nem változik az állapota, orvossal egyszer sem tudtam beszélni. Kedd dél körül épp ezért igen meglepő volt, mikor egy nővér azzal hivott fel, hogy ad valakit a telefonhoz... T. volt az, szépen beszélt, képben volt, de rettentő lassan tudott csak kommunikálni. Mint kiderült, kedd délelőtt ébresztették a mesterséges kómából, akkor vették le a lélegeztetőről is. (Előtte egyszer már kiszedte magának a csövet (!), de mivel nem volt elégséges a légzése, újra intubálták és megemelték az altató mennyiségét.) Szerdán - hasonló módon, mint pénteken - újra "bementünk" a kórházba beadni neki pár ruhát, de gyakorlatilag ennyi volt a látogatásunk a kórházi bentléte alatt... Csütörtöktől keddig amúgy két covid tesztet is végeztek rajta, két helyről vett mintából, mindkettő negativ lett, úgyhogy kedd délután a fertőző intenzivről átvitték egy normál kórterembe. Az események amúgy innentől igencsak felgyorsultak, úgyhogy péntek délután jött egy hivás, hogy mivel a harmadik covid teszt is negativ, T. mehet isten hirével, a helyzetre való tekintettel (mármint hogy egy kórház manapság veszélyesebb, mint bármi), jobb lenne, ha ezek után otthon gyógyulna... Bár erre a hirtelen hazaengedésre nem nagyon voltunk felkészülve, fél 7 körül elmentünk a kórházba érte és hazahoztuk.
Hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet, vasárnap este még egyszer ki kellett hivnom a mentőket, mert T-nek eszméletlenül elkezdett fájni a háta és attól tartottunk, hogy tüdőgyulladása van. Mint kiderült, nagy valószinűséggel mellhártyagyulladás alakult ki nála, úgyhogy innentől két hétig folyamatosan Nurofenen és Paracetamolon élt és még most, több, mint egy hónappal később is érzi a hátát időként...
A rémálomban tehát nekünk április 2-án egy másik rémálom is elkezdődött és egyszerűen nem látom, hogyan és mikor fogunk kimászni belőle.