Két nap

Ma sóskát főztem.
Ma ölni tudnék. (A kettő közötti összefüggést mindenkinek a jóízlésére bízom.)
Ma újra elvittem a cipészhez a magassarkúm, hogy tegyen rá sarkot, mert lejött, de miután a papa pénteken arra kárhoztatott, hogy csak a fél városon vonszoljam át a cipőt (mivel valami miatt zárva volt) eredménytelenül, ma a nagy sikerre való tekintettel megismételte ezt a tréfát a kis hamis. Asszem vele kezdem az ölést.
Ma kb 20 metrómegállót utaztam a sunyi borúsan-indulok-de-gatyát-rohasztok októberben. Megvannak a következő áldozataim.
Ma vettem egy kordgatyót, ami hálistennek nem olyan színű, mint a régi (ugyanis kicsit féltem, hogy beválasztok egy ugyanolyat, tekintve, hogy van olyan neonvilágítás, ami mellett minden zöld és barna egyforma)... De nem. Legalább fél árnyalat különbség van a kettő között. Halleluja.

Hát ez egy tipikus egyszerű nap volt a javából.
Kicsit már tényleg kezd elegem lenni abból, hogy október van és kinn is, benn is megfulladok a párás fülledtségtől, úgyhogy nagyon remélem holnapra tényleg összeszedi magát az időjárás és kinyírja ezt a vénasszonyt a nyarával együtt. Legalább egy rövid időre. Lécci. Esni nem kell, de boruljonszomorkodjon az idő.
Egyébként megírtam az első oldalt a szakdogámból. Iszonyú lassan haladok az ilyen dolgokkal sajnos, mert képtelen vagyok addig továbbmenni, amíg tökéletesnek nem érzem a mondatok megfogalmazását vagy hézagot érzek a gondolatmenetben. Úgyhogy egy nap termése egy oldal - de ez az egy oldal legalább tökéletes. Legalábbis szerintem.
Aztán ma főztem zöldborsófőzeléket, de szerintem ez már semmi hírértékkel nem bír, ugyanis legalább századszor főztem már és különben is a hülye is meg tudja csinálni.
Aztán... Voltam bicajozni... Úgy egy órát. A legközelebbi ilyen projekt előtt mindenképp be kell szereznem egy villogót hátra ugyanis bár döglesztő meleg van, azért a nap már októberhez méltóan korán megy le - így konkrétan már most töksötét van. (És mellesleg nem ártana legközelebb szemcsit húzni, mielőtt kilépek a lakásunk száz méteres körzetéből, ugyanis a túrám alatt folyton attól rettegtem, hogy nem látok meg valamit az úton és taknyolok, mint annakarendje.) Ami az útvonalat illeti, a telepkör után, ami már nem rejtegetett túl sok kihívást, tekintve, hogy a nyári hűtő-sétáink 99,9%-a ezt az útvonalat fedte, elmerészkedtem a kiserdőig, naivan azt remélve, hogy majd rutinos erdő-járó bicajosnak képzelhetem magam, amint a kis ösvényeken tekerek, de fosásom nem ismer határt, így inkább az úttal párhuzamos kis földúton haladtam úgy jó 200 métert, majd magamban szidva a XXI. század létbizonytalanságát, amikor az ember lánya már nem mer(het) néhány fa között bicajozni, mert attól fél, hogy a fák mögül sunyi hajléktalanok ugranak rá, inkább visszakanyarodtam a főútra és hogy-hogy nem ott találtam magam a Wekerle bejáratánál. Valami Oroszlánszívű sugallat hatására, átmerészkedtem a villamos síneken és hagytam, hogy egy egészen új világ táruljon a szemem elé, amit idáig csak a kocsi ablakán keresztül tapasztalhattam meg: földszintes, max. egyszintes házak, kerttel (!), kis boltok, kis internetkávézó, kis zöldségesek, boltívek, amik mögött újabb és újabb érdekes utcák várnak... Mintha mondjuk Székesfehérvárra csöppentem volna a lakásunktól 500 méterre... Az Oroszlánszívű sugallat hatása aztán enyhült és egy reálisabb sugallat az agyamban igencsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy le ne térj, le ne térj az útról, mert örökre elveszel, sohasem térsz vissza az otthonodba, ha engedsz a csábításnak és letérsz az útról, legyen ennyi elég, hogy körbenézel és hazamész... Végül logikusabb énemre hallgattam, tettem egy kört a körforgalomban, vihogva dúdoltam az úúúúúúj élet vár, felejts el mindeeeent, mindent ami fááááj...-t, amikor elhagytam a Barátok Közt házat, majd amerre jöttem, arra el is hagytam ezt a kis elvarázsolt városrészt, de megfogadtam, legközelebb is erre jövök és felmérem jobban a terepet, ha addig élek is.  
Végülis leírva nem is olyan izgi a kalandom, de sivár kis életemben már egy ilyen would-eltévedés is nagy érdeklődésre tarthat számot...