Ma reggel úgy keltem, hogy fél kiló répát pucoltam meg az ágyban ülve félig csukott szemmel, közben pedig hallgattam egy kiccsalád rémtörténetét, amiben elmesélték, hogy a lányuk férje egy pszichopata, aki nem engedi a lányuknak meg az unokáiknak, hogy a dolgokat a saját nevükön nevezzék (például a nagyi helyett azt kell mondaniuk, hogy burkó vagy miaszar), sokszor négykézláb mászatja őket és különbenis a két kétségbeesett ember vagy három éve nem találkozhatott sem a lányukkal, sem a kisunokáikkal. A sztorit nem tudom értelmesebben előadni, mert épp ennyire értelmes, mint ahogyan leírtam.
A reggel eszemben járó krumplileves után váltottam meredeken és úgy döntöttem, inkább tökfőzeléket főzök. (Hűdeizgiaszta.) A tökfőzelék receptjét még nem kértem el Anyutól, úgyhogy mielőtt a zöldborsó-, zöldbab-, krumplifőzelék elkészítési módjaiból analógiás úton kikövetkeztettem volna, hogyan is kell tökfőzeléket főzni, belelapoztam egy-két szakácskönyvbe, hátha... Az egyikben meg is volt a recept, de úgy döntöttem, az nekem nem jó; viszont az első oldalon megtaláltam Anyu beírását. A vége így szólt: ..., hogy tökéletesítsd konyhaművészetedet... No most még most, hogy az alapkajákat úgyahogy meg tudom főzni, most sem használnám a konyhaművészet szót magammal egy lapon... Anyu néha egész eufémisztikus tud lenni. Vagy ironikus? Vagy egész egyszerűen kedves?
Aztán a párkedvessor után találtam egy el nem használt színházjegyet is a könyvben... A Portugálra volt két tiszteletjegyünk, valamikor még 2004 telén. Hogy szép legyek, hajat mostam az előadás előtti délután, 4 felé. Nemrég költöztünk össze, még nem vettünk hajszárítót... AV hazajött fél 6-kor és megállapította, hogy nem vagyok normális, ugyanis ő nem fog engem elvinni mínusz 10 fokban vizes hajjal sehová... Egész fél 7-ig ott hasaltam a radiátor előtt, hogy száradjon a hajam. Addig reménykedtem, hogy mégis elmegyünk... De nem. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy meg fogok fázni. 10 percenként csekkolta a hajam, száraz-e már, persze mindig nedvesnek ítélte... Tomboltam, hogy vállalom a kockázatot, menjünk, de nem. Felhívta a nőt, akitől kaptuk a jegyeket, hogy sajnos nem mehetünk, mert nagyon megfáztam és köhögök. Ott őrjöngtem mögötte... Nem hatotta meg. Nem mentünk.
Egy hét múlva életem leghosszabb ideig tartó betegségébe estem. 40 fokos láz, folyamatos köhögés, antibiotikumok kilószám, szúró mellkas. 50 métert nem tudtam menni (az orvosig), mert ha rámjött a köhögés, derékszögbe hajolva szenvedtem percekig... Azóta ő is megtanulta, hogy olyat, hogy beteg vagy, sohasem szabad hazudni. Senkinek.
És hogy most más kerüljön cikis helyzetbe, ideírom, hogy tegnap egy gimis barátnőmmel voltunk a Párizs, Texas-ban a Ráday utcában. Teát szerettem volna inni. Az Earl Grey fekete tea mellett figyelő hat féle gyümölcstea közül kiválasztottam az almás-fahéjasat. A két méteres pincérfiú nyeglén odavágta, hogy olyan nincs, mert most váltottak ízeket. Mondok: Akkó' milyen van akkó'? Mire a legnagyobb meglepetésemre a srác köpni-nyelni nem tudott, hogy micsoda kérdés ez... Annyit válaszolt, hogy erdei gyümis jó? Mondok: Nem. (Két féle gyümiteát nem szeretek, az egyik az erdei gyümölcsös.) Hogy kisegítsem, gondoltam kérek egy könnyűt, barackosat. Jó. Két perc múlva visszajön, hogy csak zöld teában van barackos. Hát ennyit a helyről. Jó-jó, kávézó és nem teázó, de akkor is. Mondta volna, hogy inkább ilyen olyan kávét kérjek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése