Lenn

Vannak olyan napok, amikor a gép előtt ülve észreveszem, hogy nem látok, kimegyek a konyhába a szemcsimért, de útközben berakok a mikróba egy csésze kávét, majd elmegyek pisilni, becsukom a hálóban az ablakot, visszasietek a konyhába, megcukrozom és gondosan kistányéron beviszem meginni a kávémat, majd az első korty után, visszahuppanva a gép elé, észreveszem, hogy nem látok és sziszegve megyek ki a konyhába a szemcsimér'...
És ez egy ilyen nap. Sötétítsd be ablak...

Hát ezen az előbb majd' meghaltam:
macska ölemben
kézből cigim kiejtem
bundája kiég
ITT leltem. Kicsit emlékeztet az Adrian Mole-ból az Izomagyú gyerek versére.

Picsába már.
Ott kezdődött, hogy tudván, hogy ma 7-kor végzek a város közepében, megkérdeztem, nem jönne-e elém. A szokásos választ kaptam, hogy nem, mert mit is képzelek én, aki nem dolgozik 8 órát, hogy ő képes kijönni elém 5 metrómegállót... Nem mintha nem fél egykor feküdnénk le minden nap... Nem mintha ő lenne az egyetlen, aki sokat dolgozik... Nem mintha Bp x százezer dolgozó lakosa közül senki nem mozdulna ki az otthonából 7 után... Mindezt úgy, hogy 2 hónapja kérem, hogy egyszer az életben jöjjön már, de persze soha. Jó. Durcásan kijöttem írni a szakdogámat, mire fél óra után megkaptam, micsoda egy szenya vagyok, hogy nem mentem vissza hozzá holott ő olyan lusta, hogy huszadszori kérésre sem hajlandó egyetlen este fél 8-ra elémjönni és ez azért hadd idegesítsen már egy kicsit.
Jó. Néhány óra múlva, már megfeletkezve erről a kis konfliktusról, lefekvés után félve mondom, hogy hát, bár már 26 évesek vagyunk (matuzsálemi kor, tényleg), én még nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék gyereket, mert szerintem, aki gyereket vállal, annak minden pillanatban várnia kell a babát, vágyakoznia kell rá, nem pedig csak úgy tessék-lássék, mint a mesebeli lány, hogy szeretnék is, meg nem is, de már kifutok az időből (broáf), úgyhogy inkább vágjunk bele... Mire megkapom, hogy jó, akkor szevasz és elfordul. Ez megint kicsit szívem ütött, hogy apicsábamár, nehogy már ne dönthessem el, érzem-e magam elég érettnek ahhoz, hogy gyereket szüljek, de a sztorinak még nincs vége...
Valamire reagálva, azt mondtam, hogy szerintem ha az ember nagyon szeret valakit, akkor is érezhet iránta akkora dühöt, hogy meg akarja bántani és olyankor igencsak erőteljes dolgokat mond... Mire - bár mondjuk az előző két eset miatt én voltam berágva - teljesen megsértődött, hogy hogy lehetek ilyen, ő engem soha nem akar megbántani, micsoda egy utolsó vagyok, hogy nekem megfordul ez a fejemben - és újra elfordult. Mondtam, hogy csak őszinte vagyok, meg ismer, időnként eldurran az agyam és akkor beszélek össze-vissza, persze, hogy nem úgy akarom bántani, hanem dühös vagyok rá, de utána már mindig megbánom. A reakció egy igen kellemes: Megbánod? Van is neked lelkiismereted... szólam volt, ami végképp kiütötte a biztosítékot, hiszen ha én bevallom, hogy időnként mondok szemét dolgokat neki, de nem komolyan és ő ezen megsértődik, mondván, hogy ő soha nem tenne ilyet, majd egy perc elteltével azt mondja, hogy nekem nincs is lelkiismeretem, akkor most ezt vagy komolyan gondolja vagy képmutató módon úgy gondolja, hogy amit neki lehet, azt nekem nem. Az ágy másik felébe gurulva dühöngtem magamban, mire tíz perc után elkezdett böködni az ujjával, hogy most mi van már és leszedte rólam a fél takarót (micsoda közeledés)...
A legidegesítőbb, hogy az istennek nem érti meg, mi az, ami zavar a mi kis vitáinkban. Hogy amikor én mondok rá valamit (amit bevallottan komolyan sem gondolok, csak dühből odavágom), akkor utána órákig kell bocsánatot kérnem és fogast csinálnom, de ha ő mond valami sértőt, akkor egy fél ne haragudj sem képes kicsúszni a száján. Mikor ezt szóvá teszem, jön a "de ennél te mennyivel rosszabbakat mondasz" játszma és számomra vége a világnak...
Ma felkeltem, gondolva, na, hátha lesz valami, mire egész reggel egyetlen szót sem volt képes odavetni, tök kussban mostam arcot, öltöztem fel, mosogattam el és utána meg volt lepődve, hogy ÉN miért nem beszéltem hozzá egész álló reggel és miért nem vagyok hajlandó elbúcsúztatni az ajtóban.
Picsába már.    

Ráadásul meg tegnap a Kálvintól legyalogoltam a Múzeum körúton az egyetemig, onnan kimentem az Astoriáig, onnan meg a Ferenciekig és egy rohadt szippantás könnygázt sem éreztem. Tiszta ideg voltam, hogy állítólag még napokig érezni arrafelé a szagot és erre a francokat. Össze-vissza szimmogtam a levegőbe, de az istennek nem éreztem semmi különöset.
Lehet, hogy anozmiás lettem. Simán.