Este jó, este jó

Ülünk két számítógép előtt, AV dolgozik, én eszem a maradék bolognait jó sok tejföllel, előttem a kis fehér Esküvői Kézikönyv, amit még az anyakönyvezetőtől kaptunk asszem körülbelül évszázadokkal ezelőtt és próbálok valami elfogadható árú és kinézetű menyasszonyi ruhát keresni a neten, de megakadtam, mert aszongya valamelyik oldal, hogy nehogy barátnővel menjünk rucit választani, mert ha nem is mondja, tudat alatt tuti féltékeny ránk és majd csúnya ruhát fog nekünk ajánlani, jól. Na tessék.

Különben pedig este jó, este jó, este mindig jó... Mostanság messiásként várom az öt órát (inkább a hatot), amikor letehetem a lantot és jöhetek haza a biztosba, a jóba, a kiszámíthatóba... Pedig annyira nem rossz a dolgozó lét, csak annyi időmet lefoglalja... Meg tulajdonképpen zavar az ismeretlen légkör, a furcsa feladatok, az, hogy azt várják, kapásból vegyem fel a ritmust, tudjak mindent, úgy, hogy közben senki sem mond semmit, mert evidenciának vesznek dolgokat, amik nekem korántsem azok... Na jó. Néha elég egyedül érzem magam... Úgy vágyom egy jó szóra, mint egy ovis... De hiába... Tudom, ez a felnőtt lét, ilyen az élet, a világ, de ha így van, akkor szeretnék még egy kicsit gyerek lenni. Kicsit hadd...

Hozzászoktam ahhoz, hogy szeretnek, na...

Vagy legalábbis ahhoz, hogy pszichológusok vesznek körül, akik ha kötelességből is, de úgy viselkednek, mintha szeretnének...