Kecseg

A wiwet nézegetve sosem bírom ki, hogy ne törjön elő belőlem a kritikus. De kérem szépen a hideg futkos a hátamon azoktól, akik:

• a családi állapothoz beírják, hogy egyedülálló
• kajával fotózkodnak
  
• csúnya létükre azt írják, hogy szabadidejükben szeretkeznek
  

Jó, belátom, lehet, hogy ezek a dolgok csak engem irritálnak, mert

• én felváltva vagy azt írom, hogy kapcsolatban vagy azt, hogy házas vagy semmi, mert egyrészről ez poén, másrészről meg mert az egyedülálló abszolút dugjatok már meg jellegű
• az én képeim egytől-egyig megkoreografáltak és viccesek
• én szép vagyok, mégsem írom ezt

Világképem kissé még egocentrikus, úgyhogy már meg ne haragudj kedves Piaget, az elméleted egy lófütty...

Inkompetens

Becherovkát iszom és kibontottam egy chipset, ami a múlt szombat estéről maradt, mert mi magunknak olyat, hogy chips, csak akkor veszünk, ha esetleg fizetnek érte. Szóval elég ritkán.

Ma voltam egy konferencián, ami tulajdonképp a szarnak volt egy óriási pofon, mivel körülbelül annyit értettem belőle, mint egy vasbetonszerelő az érsebészethez. Ennek ellenére próbáltam jegyzetelni, de miután a rövid távú memóriám a számomra összefüggéstelen információhalmaz befogadását illetően nincs a topon, a mondatok 90%-nak az eleje megvan, a tényleges információt hordozó vége viszont az esetek közel 100%-nál hiányzik. Éppen ezért, hogy ne menjen kárba a jóelőre befizetett részvételi díj, a szünetben igyekeztem észrevétlenül minél több kis sütit pakolni a tányérkámra és minél több narancslét önteni a pohárkámba, aminek köszönhetően az előadás második részének jelentős részében arra koncentráltam, hogy ne pisiljek be. Valamit valamiért.

Kaufen

Az esküvői előkészületek két legfontosabb teendőjének a hétre a megfelelő pánt nélküli melltartó és egy pár normális fehér cipi megvásárlását határoztam meg. Tegnap és ma is elindultam beszerezni ezeket a cuccokat, ennek eredményeképpen tegnap óta egy farmerrel és egy fekete inggel, ma óta egy fekete melltartóval és egy zöld bugyival vagyok gazdagabb. Melltartó bez pánt és fehér cipi persze nincs. 

1986

Ma 21 éve történt a Csernobili robbanás.

Napokkal (talán hetekkel) később, amikor bejelentették a rádióban itthon is, épp építőkockáztam az asztal alatt. Remegve vártam, hogy Anyu hazaérjen, ennek elősegítése érdekében eltettem az építőkockát és előszedtem a tőle kapott puzzlekockákat is, de nem, nem jött. Emlékszem, már üvöltöttem, hogy Anyut akarom, Apu nem tudott megnyugtatni, de Anyu késett, már 5 óra volt, de ő még mindig nem volt otthon... Viharos szél fújt, agyamban összekapcsolódott az atomrobbanás és a szélvihar, borzasztóan éreztem magam. Aztán egyszer csak kinéztem az ablakon és Anyut láttam a széllel szemben tekerni a biciklijén. A könnyeim meg felszáradtak.     

Budapest

Ma egyébiránt azon kevés napok egyike volt, amikor utálom, hogy itt kell élni. Nem, most épp nem Magyarországon, hanem itt, Budapesten. Vannak napok, amikor az Üllőin autózva automatikusan elmosolyodom, mert annyira ismerősek ismeretlenül is az út menti épületek, mert így, 27 évesen is ugyanolyannak látok mindent, mint 20 évvel ezelőtt, ugyanúgy bámulom az Ergonett sünit meg a többi ősöreg cégtáblát a falon, mint amikor még Apuval ültem egy kocsiban... És ez valahogy olyan megnyugtató... De vannak napok, helyesebben inkább helyek, városrészek, amik mindig feszültté tesznek és amerre ha sokat kéne járnom, biztosan inkább az emigrálást választanám... Ilyen a Dózsa György út, a Hungária... Millió sávos, széles, ronda utak, villamossal, trolival, busszal és olyan szmoggal, hogy csoda, hogy a környék lakói még nem haltak ki a tüdőráktól. A Keleti környéke sem tetszik, mert sehol egy fa, sötét alakok viszont annál sűrűbben, de az a rész mégis valahogy más tekintetben taszító, mint ez a másik... Ahol még telefonálni sem lehet, mert az óriási zajtól egyszerűen azt sem hallod, Te mit kiabálsz a mobilodba...  

I'll survive

Itt ülök a gép előtt, eszem a tegnapi chipset, úgyhogy írnom kell.

Nem is mondtam, még csütörtökön jelentkeztünk egy túlélő túrára. Eredetileg nagyon jó ötletnek tűnt az egész, de miután regisztráltunk és hallottunk egyet s mást a korábbi túrákról, kicsit befostam, hogy fogom bírni. A regisztrációt amúgy jellemzi:

- Te, érdekes, hogy vannak olyanok, akik több embernek magyaráznak egyszerre és olyan jól csinálják, hogy mindenkinek az az érzése, hogy személy szerint csak nekik beszél...

- A túlélős pali?

- Ja. Tök úgy éreztem, hogy végig engem bámul...

- Mert végig téged bámult.

Kár, hogy úgy nézett ki a pali, mint aki egy Sajdik karikatúrából lépett ki.

Nem változom

Míg régen Anyunak nyújtottam a nyálas, ízre nem tetsző gömbrágót; manapság már más kapja a Raffaello közepén megbúvó mandulaszemet, mert én meg nem eszem...

Hétvége, hétvége

... hiába mész az erdőbe...

Tegnap elindultunk Dunaújvárosba, de miután 1,5 óra alatt Érdet sem tudtuk magunk mögött hagyni, a húsvétihez hasonló visegrádi szívást elkerülendő, visszafordultunk, haza. Kicsit elkenődtem, látva, hogy itthon sok egyéb mellett még az infrastruktúra is ilyen nagy kalap szar: van egy négynapos hétvége, egérutak viszont nincsenek, így a négy napból 3/4 nap tuti arra megy el, hogy elérd a kb 60-70 km-re lévő célállomásod.

Hazafelé beugrottunk a Savoya parkba, majd az azzal szemben lévő Askoba. Miután megállapítottuk, hogy az árakat a környéken lakók pénztárcájának megfelelően lőtték be, egy hármas képkeretet felmarkolva inkább kisétáltunk és hazaautóztunk. 

Délután elmentünk bicajozni és ha lenne időm meg tehetségem, most belinkelnék ide egy térképet, amin bejelölöm, merre jártunk. De sem időm, sem tehetségem. Mindenesetre annyit tudok, hogy a Népligeten keresztül eljutottunk a Városligetig, ahol Rendőrnapoztunk egy kicsit, tekertünk egy csomót meg fagyiztunk, majd valahogy a Dózsa György mentén kijutottunk a Duna partra, a Margit szigettel szemben. A híd helyett a Deákig cangáztunk el, majd végig-végig a korzón a Kálvin térig, amiről megállapítottam, hogy nincs is lezárva. Ezután a Rádayn át behatoltunk a IX. kerületbe, ami helyenként a nattestvért (nyócker) is megszégyenítő emberfelhozatalt mutatott fel. Áttekertünk a Ferenc téren, amiről (sajnos) eddig azt sem tudtam, hogy létezik, elhaladtunk József Attila szülőutcája mellett, az Üllői mentén elértünk a Nagyvárad térig, ahol beugrottunk a Profiba némi innivalóért meg egy Bounty-ért és hátul szépen hazacsorogtunk, bár ekkor ülni már nem nagyon tudtam a cangán, annyira fájt a fenekem az üléstől. Itthon még estig zsibongott a tenyerem meg amúgy is rongylábjaniskodtam, de büszke voltam, hogy keresztül-kasul bicajoztuk a várost anélkül, hogy bármi izomfájdalmat éreztem volna vagy kifulladásközeli állapotba jutottunk volna. 

Ma voltunk ebédelni meg Anyuéknál dumálgatni, láttunk egy nagy szivárványt, most pedig megpróbálok keresni két megnyerő arcképet a meghívónkra. Nehéz ügy lesz, érzem.