Utána repülünk...

A mi fiunk mindazonáltal egy Hős.
Nem sokan mondhatják el ugyanis magukról, hogy 2 hónaposan már 10 ezer méter felett repültek blazírt arccal, egy nyikk nélkül.*
* Na jó, ez túlzás, nyikkant ő, de csak a szokásos nyűge miatt: éhes volt, MINT MINDIG.


Never again

Soha többet nem akarok költözni és soha többet nem akarok Magyarországon lenni nyáron, de ami a legfontosabb, soha, de soha többet nem akarok nyáron Magyarországon költözni.
Főleg nem egy két hónapossal.


Rideg

P-nél sajnos elkezdődött a mindig is tervezett ridegtartás és mivel eddig (2 napja) bejön a dolog, talán folytatódik is.
Arról van szó, hogy mivel hasfájós baba és mi meg első gyerekes szülők vagyunk, az elején, mikor sírt (és elég sokat sírt), mindig kézben volt, hiszen nem tudtuk, épp mi a nyűge. Ezt a gyakorlatot (hogy mindig karban van) a kis drága úgy megszokta, hogy mostanság miután kaja után fél órácskát eljátszik a kis szőnyegén, elkezd nyügizni, hogy most mán aztán vegye fel valaki. A duma, a simogatás ilyenkor nem segít, csak az, ha felemeljük őkelmét. Hogy ilyenkor nem éhes és nem fáj a pocija, az jelzi, hogy ha felvesszük, elhallgat és mulatozik, nevetgél vagy épp szendereg. Mikor aztán megpróbáljuk letenni, mert pisilni kell, elfáradunk, bármi, azonnal újra siránkozni kezd, mint egy vízszint-mérő. Oké, szülők vagyunk, első a gyerek, no de hogy egy percre sem lehet letenni a gyerkőcöt, az nem járja, hiszen mi sem vagyunk gépek, enni, inni, pihenni, pisilni kell... Itt jön be hát a ridegtartás, azaz hogy ha tudjuk, hogy nem éhes P. és nem is fáj valamije csak épp fokozott közelségre vágyik, otthagyjuk csórikámat küszködni a kiságyában 10 percet, miközben nyugtatgatjuk, simogatjuk, beszélünk hozzá, de nem vesszük fel... Ha nem hagyja abba, én, a lágyszívű felveszem egy kicsit ringatni, majd 5 perc múlva újra leteszem, sír-e. (Persze hogy.) Ekkor újabb 10 percet várunk, mi következik, de úgy 5 perc hiszti után már két este plusz ma délután kétszer is magától elaludt...
Szegénykém.


Fúj

Mindig is rühelltem a motorosokat, de mióta naponta többször küzdünk azzal, hogy elaltassunk egy hisztis csecsemőt, kifejezetten utálom őket.
Hogy mi a *************-ért hiszi azt valaki, hogy menő, ha még este 10kor is egy lakótelep keskeny utcái között rallyzik a kis fostalicska mocijával, sosem fogom megérteni.
Remélem P.-nek lesz annyi esze, hogy ha majd egyszer megunja a gyaloglást, olyan járművet választ, amibe bele lehet ülni és nem rá, különben kitagadjuk francba.


Csak gyorsan

Már ezer éve akartam írni amúgy a kórházról is... Az ott töltött napokról meg minden...
A szüléstörténetet már megfogalmaztam jó rég, be is pötyögtem ide, de azt hiszem, az apró részletek teljesen kimaradtak...
Pl hogy AV ugye pénteken jött volna haza, a mi kis eksönünk meg szerdán kezdődött... hogy előtte este még gőzöm sem volt arról, hogy másnap lesz egy babánk... hogy az első kórházi napokban alig mertem felemelni szegényt, a tisztába tételről pedig akkor még nem beszéltünk... hogy első éjszaka egy szemhunyásnyit nem aludtam, mert iszonyú melegem volt... hogy második éjszaka dettó nem hunytam, mert fájt a hátam... hogy harmadik éjszaka csak úgy nem aludtam, mert túl izgatott voltam, beindul-e valaha a tejem... hogy emlékszem, hogy ekkor kisétáltam az előtérbe, olvasgattam a prospektusokat a kongó folyosón a félhomályban, párszor odapillogtam, ahol a babák aludtak (tök kussban), majd jó másfél óráig kinn ültem és bambultam magam elé... hogy az első szobatársam, egy második gyerekes anyuka a 3. nap végére már megőrjített a folytonos okoskodásával, mert mindenbe beleszólt, azzal kapcsolatban is tanácsokat adott, anyu hogy menjen haza, milyen útvonalon... hogy mondjuk a legidegesítőbb dolga az volt, hogy sosem akart szellőztetni, én meg már meggyulladtam és megfulladtam, mert nem volt erőm naponta hatvanszor rákérdezni, hogy kinyithatom-e az ablakot (nem a babát féltette, mert ő besárgult és nem hozták ki hozzá)... hogy a második legbosszantóbb tulajdonságaként mindenre folyton visszakérdezett, hogy tessék?.... hogy egy éjszakát ugyan egyedül tölthettem, de utána hoztak be még egy lányt, aki szintén császáros volt, viszont szerintem ő meg engem nem bírt nagyon, mert mikor megláttam a babáját, véletlenül kiszaladt a számon, hogy tejóisten, mekkora feje van, de hát mit csináljak, tényleg nagy feje volt P.-hez képest, pedig nekem végig azt mondták, hogy az övé nagy (37 cm volt a fejkerülete)... hogy a benn töltött hat nap alatt iszonyú volt az időjárás, volt egy nap, mikor 24 órán át csak ömlött az eső, mintha sosem akarna elállni... hogy minden reggel jött az ügyeletes orvos, egy orvosi team és a saját orvosom megtapizni a hasam, minden rendben van-e, sőt az utóbbi még szombaton is benézett, egy konferencia előtt, öltönyben...
és hogy így visszagondolva olyan, mintha nem is szültem volna, mintha csak úgy az égből pottyant volna hozzánk ez a gyerek, hiszen nem fájt semmim, nem kínlódtam, egyszer csak hopp, itt volt a kezünkben mindenféle nehézség nélkül...
és talán épp ezért, emlékszem, az első napokban nagyon sajnáltam szegényt... hogy itt van ő, tökéletesen, egy új élet reményével, a lehető legjobb adottságokkal, mi pedig olyan bénák vagyunk... ő tudja, hogy ha éhes, sírni kell, ha cicit lát, szívni kell, ha függőlegesbe kerül, büfizni, mi pedig azt sem tudjuk, hogy fogjuk meg... komolyan mondom, szégyelltem magam... aztán a mélypont a hazajövetel volt, tekintve, hogy sokkal nagyobb babára számítottunk, mint aki aktuálisan jött... egy deka ruhája nem volt jó rá... úgy hoztuk haza, mint egy menekültet... minden lógott rajta... ráadásul, hogy még gázabb legyen a helyzet, tomboló szél volt, szerintem azóta sem volt olyan pocsék idő, mint azon a hétfőn... hogy a probléma komolyságát szemléltessem, elmondom, hogy a lepukkant kölcsönkocsiig ölben, sapka nélkül, egy takaróba csavarva vittük ki szegénykét, borzasztó volt... itthon 18 fok, jégverem... míg aludt, AV elrohant, hogy legalább ruhát szerezzen neki meg receptet a táphoz... iszonyú szarul éreztem magam... "itt van már a lavina s én nem készültem fel..." pedig próbáltam, tényleg... de ennyire voltam képes... nem mentegetőzésként, de míg másnál két ember kilenc hónapon át készül a baba megérkezésére, nekem volt egy hónapom arra, hogy 8 hónapos terhesen berendezkedjek egy bútoroktól eltekintve üres lakásba (se egy olló, se egy nagykés, se egy semmi) plusz előkészítsek mindent a gyerkőcnek, kiságy, matrac, ruhák, pelenkázó, miegymás... hát így sikerült... eredetileg úgy terveztük, hogy van két közös hetünk minderre, de hát nem úgy alakult végül... kinn szereztünk már kocsit, kiságyat, pelenkázót, ruhákat és míg én a kórházban voltam, AV mindent megtett, hogy körülbelül kész legyünk itt is, de túl nagy falat azért hipp-hopp elintézni mindent, ráadásul úgy, hogy a szülés előtti hónapot külön is töltöttük...
Van még pár emlék biztos, ami most is kimaradt, mindegy, ami múlt, elmúlt. De asszem ígérjük meg P-nek, hogy ennél már csak feljebb lehet...