Telelés, azaz a harmadik közös nyaralásunk - part 2

Csütörtökön, bár elég borongós időre keltünk, úgy döntöttünk, elautózunk a Mahon vízeséshez és útközben megnézzük a Magic Hill-t is. Ez egy olyan útszakasz, ahol állítólag egy szakaszon az emelkedőn felfelé megy az autó - magától. Ismerve az írek híresen pontos útjelző tábláit, előző este utánaolvastunk a helyszínnek, de mindenhol csak azt találtuk, hogy a "fairy tree"-nél kapcsoljuk ki a motort és lássunk csodát. (Mondtam már, hogy iszonyatosan hanyagok az útba igazítások?) Ahogy haladtunk a célállomás felé, egyre jobban elkezdett esni az eső, egyre jobban beborult, mi pedig rádöbbentünk, hogy a "fairy tree" az bizony elég pontatlan megfogalmazás, mert bár azt reméltük, hogy ha majd ott leszünk a helyszínen, valami isteni sugallatra felismerjük, mit is keresünk (elvégre magic hill-ről beszélünk vagy mi), de mint kitalálható, a szikra elmaradt, mi pedig egy deka fairy tree-t nem láttunk. Bár egyre inkább ködben / felhőben kocsikáztunk (lásd a képet) és körülöttünk már jó ideje madarak sem jártak, nem adtuk fel túl könnyen a dolgot. AV fogcsikorgatva nagyjából tíz méterenként megállt minden kisebb emelkedőnél, hogy megyünk-e felfelé, de mondanom sem kell, hogy minden egyes bukkanóról csúsztunk lefelé, mint annak a rendje. Én nagyon röhögtem volna, ha közben nem rettegtem volna attól, hogy mivel a tegnapi rovarka eltűnt a kocsiból, P. besokall és elkezd a semmi közepén feszengeni, hogy ő bizony kiszállna, ha esik, ha fúj. (Esett is és fújt is.) Miután a kocsi mindenhonnan csak lefelé gurult, a tisztesség kedvéért célba vettük hát a vízesést, hátha azzal nagyobb szerencsével járunk. (Persze tudat alatt tudtuk, hogy úgysem szállunk ki, mert ítéletidő van kinn.) A leírás szerint könnyű kis családi gyalogösvény vezet a nagy parkolótól a vízeséshez. Nem lehet eltéveszteni, hiszen szépen ki van táblázva. Aha. Hát mi autóztunk, autóztunk... És kikötöttünk ott, ahonnan lefordultunk a főútról. Tettünk egy kört, csessze meg. Útközben volt ugyan valami nagy lapos placc, amit akár parkolónak is tekinthettünk volna, de onnan bizony semmilyen ösvényt nem láttunk indulni, nemhogy útjelzőtáblát. Ekkor már röhögve vágtunk neki a második hegy-körnek - immáron azért, hogy készítsünk pár fotót, ha már eddig eljöttünk. Megtettük hát a második körünket és hazafelé vettük az irányt, hiszen már fél 12 felé járt az idő.

Hogy ne maradjunk élmény nélkül, útközben megálltunk a Clonea strandon, ahol rengeteg képet csináltunk, mert a hely magáért beszélt: gyönyörű, homokos part és csintalan tenger, amerre a szem ellát. Ezután már valóban hazamentünk, ahol főztem gombapörköltet, majd P. nyugovóra tért. 3 körül felébredt, de mivel még mindig elég ramaty idő volt, az eredeti városnézős tervünk helyett életbe lépett a B terv, azaz elvittünk a Cseppet a közeli játszóházba. A Csepp viszonylag jól bírta a játszót, egész 40 percet elszórakozott a kosztól és kiöntött üdítőktől recsegő játékok között, de 40 perc után csörtetett a kapu felé, hogy menjünk. És mi mentünk. Mivel még korán volt és én mindenáron szerettem volna scone-ozni, mert az olyan romantikus, beautóztunk a városba, leparkoltunk a kinézett kávézótól 50 méterre és besétáltunk a kifőzde-szerű helyiségbe, ahol pára volt, tömeg és fokhagymaszag. Sebaj, kértünk egy etetőszéket (közben csak negyvenen-ötvenen botlottak fel P.-be, nem tudom, miért nem képesek az emberek egy 82-84 centis emberkét észrevenni térdmagasságban), majd rendeltünk teát és két sütit. Még ki sem hozták a sütiket, de P. már halálosan unta magát, próbált kiszállni a székéből, enni, inni nem kért, menekült volna elfele, úgyhogy kénytelenek voltunk bevetni AV telefonját, amin ott figyelt letöltve P. pár kedvenc zeneszáma (Music Man, Duck Song, If you are happy, Old McDonald). Mákunk volt, míg megettük és megittuk a cuccokat, P. tökéletesen elvolt az etetőszékben. No de utána. Az a baj, hogy ez a telefonos tévézés addiktív, olyannyira, hogy ha elvesszük a lehetőséget (azaz befejezzük a filmezést), P. igen erős elvonási tüneteket mutat, vagyis száj legörbül, hang kiereszt, hátat megfeszít, üvölt. Villámgyorsan hagytuk hát el a helyszínt, P.-vel a karunkban loholtunk a kocsihoz, ahol minden okénak tűnt végre - addig, amíg a Csepp meg nem látott egy Signetta tollat, amire azt hitte, hogy szívószál és rettenetes visításba kezdett, miután nem akartam beledugni a tollat a butykosába, hogy azon keresztül igyon. Egész hazaúton teli torokból ordított, úgy, hogy a hatás kedvéért belélegzéskor szaggatva vette a levegőt, de közben AV is kiabált, hogy legyen már csönd csessze meg, mert esett az eső, sötét volt és egy ismeretlen, szűk kis fos utacskán kanyargott felfelé a szállásunkhoz. A "Mit akarsz már, hogy nekimenjünk a falnak és beleessünk a tengerbe?" költői kérdés feltétele után P. végre elhallgatott, de hogy jelezze, hogy mélységesen meg van sértve azért még vagy 20 percig legörbítette a száját. Hja, szörnyű ez a gyereksors. Otthon már sajnos pakolásznunk kellett, hiszen pénteken már jöttünk is haza. Bár sosem nézünk TV-t P. mellett, ezúttal bekapcsoltuk, mert a '70-es évekből ismételtek valami zenés karácsonyi műsort és igazán szép alaphangulatot adott a közelgő ünnepekhez, hogy Cliff Richard-ot és az ABBA-t hallgattuk ömlengeni.

Pénteken délelőtt szomorúan befejeztük a pakolást, majd nehéz szívvel mentünk még egyszer vizezni. A szerdai magánszámát P. természetesen megismételte, de mivel ezúttal a női öltözőben öltöztünk, csak én voltam az egyetlen közönsége, AV megúszta a dolgot. Nagyjából egy órát vacogtunk a vízben, majd a hotel kávézójában megmelegíttettük P. bébiiételét, megebédeltettük és 12 körül vágtunk neki a hazaútnak, ami bazi jól sikerült, mert a Gyermek 1 óra 40 percen át aludt, így én elolvashattam az idei második Nők Lapját, nem is tudom, mivel érdemeltük ki ezt a nagy kegyet. Itthon jól összevesztünk, ki hozza a karácsonyi ajándékokat, de azt hiszem, még ez sem másíthatja meg a tényt, hogy egész jól sikerült életünk harmadik közös nyaralása, ami telelés volt.