Weird nap

Először is egész délelőtt esett az eső. Már tegnap este kezdődött. Először nem is akartunk hinni a füleinknek, hogy azt halljuk, amit hallunk, no de hogy másnap kora délutánig essen, hát az már végképp nagyon furcsa volt. Eddig összesen 1 hónap 1 hét alatt három napon esett maximum pár órán át az eső és összesen négy napon volt borult az ég... Délelőtt igy nem nagyon dugtuk ki az orrunkat csak egy fél órácskára. Esőkabátot és gumicsizmát adtam P.-re és a szitáló esőben lesétáltunk a ház elé, hogy szabadon pacsálhasson a pocsolyákban. Néhányan megmosolyogták, néhányan szúrós szemekkel néztek, ez van, nem egyformák a nevelési elveink.

Délután, egy rövid alvás után elsétáltunk a Town Hallhoz. Útközben végig a Pyrmont hidon ment az alkudozás, hogyaszongya "ha beülsz a kocsiba, kapsz banánt" / "még egyszer végigmehetsz a pocsolyán, aztán megyünk" / "ha nem jössz ide azonnal, fordulunk vissza és megyünk haza" ésatöbbiésatöbbi. A legidegesitőbb ebben, hogy óriási hazárdjáték, mert blöffölni tilos, hazudni is, szóval ha beül a kocsiba, tényleg kell, hogy legyen nálunk banán; ha ötször végigcaplat a pocsolyán és az utolsó előtt szólunk, hogy ez volt az utolsó, nincs mese, többször nem mehet és ha nem jön oda, tényleg haza felé kell venni az irányt, ami nem csak neki szar, de nekünk is... Mindenesetre P. ma egész kezelhető volt, bár rettegtem, mi lesz, ha meglátja a mozgólépcsőt, hálistennek a lift nagyobb varázsnak bizonyult, igy a lift előtt szépen beült a kocsiba és vágtathattam a városba. A Town Hall ugyan zárva volt, de ezúttal más szögből sikerült lefotóznom, ami hurrá élményt adott.

Bár múltkor már bedugtuk az orrunkat a St Andrew's székesegyházba, most is benéztünk és most jó sokáig maradtunk is, mert épp az orgonán gyakorolt valaki, úgyhogy P.-t alig lehetett kirobbantani a plüplü-ből... (Ő igy mondja a templomot, ez van.) A templom után elsétáltunk a Hay streetig, mert emlékeztem, hogy ott volt egy kis occsó bolt, ahol lehetett fillérekért Oreo kekszet meg sampont kapni. Hazafelé a kinai negyen át jöttünk, ahol egyedüli kaukázusi képűként cseppet sem éreztem rosszul magam, sőt, büszke voltam a másságunkra és bátran fotóztam, nézegettem, ismerkedtem. Az egyik fotó készitése közben aztán feltűnt egy púpos bácsika, aki hónaaljig húzott nadrággal állt az utca közepén. Azon kivül, hogy megláttam, nem tulajdonitottam neki nagy jelentőséget, úgyhogy igen meglepődtem, mikor elhaladtunk mellette és a kezembe nyomott egy szórólapot. (70 évesen ki dolgozik már? Ráadásul púposan...) Miután átvettem a cetlit, sietősen rohantam tovább, de észrevettem, hogy a tata próbál lépést tartani velünk és közben igyekszik szóval tartani. Először azt hittem, japánul / kinaiul beszél, de aztán rájöttem, hogy nem, ez angol...

A vége az lett a dolognak, hogy bevezetett egy bevásárló központba, egy kis boltba és ott hagyott négy eladónak, hogy itt egy vásárló. P. köpni-nyelni nem tudott a kocsikájában, hozzáteszem én sem. Mivel úgyis akartam venni egy pólót magamnak (P. és AV már kapott egy-egy abo felsőt) és itt 4 dollárért volt, gyorsan kikaptam egyet a kupacból és húztam ki a csikot az üzletből... Miután ekkor már sötétedett, hazasiettünk és egész este pakolásztam, takaritottam, mostam, mosogattam... Mondtam én, hogy weird nap volt a mai...