Azon gondolkozom, hogy normális vagy túlzott önbizalomra utal-e az, hogy némely 1, 2, 3, 4, 5 gyerekes anyuka a saját gyerekeivel tapasztaltak alapján általánosit az összes gyerekre. Lehet, hogy én vagyok túlságosan magabizonytalan, de eszembe sem jutna a saját gyerekem alapján kijelenteni olyasmiket, hogy "már pedig egy egészséges fiú gyerek 10 hónaposan biztosan elindul a saját lábán, ha minden rendben vele" vagy "már pedig amelyik gyerek válogatós, annak az anyja a hibás emiatt" és társai.
Számomra egy nagycsaládos szájából is bosszantóak az ilyesmi kijelentések, de hogy sokan 1-2 gyerek után válnak Mindenttudóvá, az már-már nevetséges.
A mostani kedvencem például az "én úgy neveltem a fiam, hogy ne legyen anyás" és "az én lányom már másfél évesen elénekelte a Süss fel napot, mert én egész kicsi kora óta beszéltem hozzá, dalolgattam neki és foglalkoztam vele". Őszintén mit hisz az ilyen, hogy akinek a gyereke 2,5 évesen sem beszél még normálisan az kussol egész nap és a sötét szobában lekötözve tartja? Vagy mi?
Miért hiszik az emberek, hogy a gyereknevelésben ami jól megy, az csakis az ő érdemük lehet? P. járt 10 hónaposan, és? Mig el nem jött ez a 2 évesség, mindent megevett, szó nélkül (és megint felszálló ágban van, sok-sok gyümölcsöt eszik és visszaszokott a sajtra is), és? Verjem a mellem, hogy én olyan inspiráló környezetet nyújtottam neki, hogy képes volt hipersebesen mozgásfejlődni? Vagy lépten-nyomon közöljem a válogatós gyerekek szüleivel, hogy tessék nekik változatosan főzni? Miért, hogyan feltételezhetik mások, hogy a többi szülő, akinek ebben vagy abban lassabb a gyereke, az valamit elcsesz(ett)? Honnan ez az óriási önbizalom?
Ennél csak az a jobb, amikor nulla gyerekekkel rendelkezők tudják és mondják meg a tutit...
VálaszTörlésEh, azokat meg sem hallom, egyik fülön be, másikon ki. (Mondjuk nem értem, az olyanok miért nem fosnak Murphy-től vagy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy mondok valamit és másnap a totál az ellenkezője történik?)
VálaszTörlésTalán néha én is okostojás vagyok az egy szem csemetémmel, de nem ilyenekben. (Hanem pl. h nem a vitaminzabálástól lesz óriási a babád: lásd vitaminfaló én és a 3105g-osan született Rebeka.) Viszont attól totál frászt kapok én is, mikor teljesít a gyerek vmit teljesen időben, esetleg idő előtt picivel és akkor anyuka veri a mellét, h csak is miatta lehetett. A másik meg ugyi érezze pocsékul magát, mert az ő gyereke mondjuk nem csinálja még - aztán a későn kezdők szoktak úgymond kivárni, majd próbálkozás, félsikeres nélkül rögtön piff puff produkálni a "gyakorlatot". Pl. rögtön mondatokban beszélni.
VálaszTörlésForog a gyomrom tőle, hogy milyen versengés van az anyukák között. És nem szeretnék beszállni egy körre sem a játékba, de olyankor meg szabályosan provokálják az embert. Nem akarom, hogy a lányom már ovis korára teljesítmény-kényszeres legyen!
Engem a nővérem(!) tud kiakasztani, amikor egy, a mi életünkben felmerülő problémára a saját lányát hozza fel példának - csak azt felejti el mindig, hogy a két gyerek személyisége tűz és víz...mert amíg az ő lánya egy nyugis gyerek volt (evett, aludt, játszott, amikor kellett, és csak ritkán nyefegett), addig Léda hozzá képest forgószél...
VálaszTörlésHát ez az, nem hiszem, hogy az "általánositók"-ban felmerül, hogy tulképp az ő elméletük szerint egy tipusú gyerek van és passz... Pedig hogy lenne egy tipus! Már az újszülöttek is különbözőképp sirnak, van, aki kitartóbban, van, aki csak sokára, van, aki hangosan, van, aki tisztelettudóan... Mi sem vagyunk egyformák, akkor a gyerekek miért lennének?
VálaszTörlésÉn inkább nem szólok semmit, mert ebben pl. én is elég nagypofájú vagyok. :DDD
VálaszTörlésHogy honnan az önbizalmam? Amikor megszületett Oli, nekem már évek óta kialakult terv volt az agyamban, hogy hogyan fogom / fogjuk nevelni (a párom is egyetértett). Szerintem ez már befolyásolta Oli minőségét (Part, neked erről sokat írtam, hogy szerintem hogyan áll össze egy baba energetikája, személyisége) és amikor megszületett, minden további nélkül elfogadta azokat az elveket, amiket én kitaláltam. Nem sírt, evett, aludt, mosolygott. Aztán csináltam a dolgom és azt láttam, hogy a gyerek kiegyensúlyozott és jól érzi magát és akkor magamra kentem a dolgot, hogy ezek szerint jól csinálom.
Most a fegyelmezésnél már nehezedik a sztori. De szerintem még mindig jobb határozottan elbaszni dolgokat, mint mondjuk végigbizonytalankodni, hogy vajon jól csinálom?
Most már nekem is kisebb a szám, de mondjuk én is meg vagyok belül győződve róla, hogy teljesen jól csinálom alapjaiban a dolgom. És minden anyuka valahol meg van erről győződve, meg mindenkinek van valami homályos képe arról, hogy hogyan szeretné csinálni a dolgot, csak van, akinek nincs önkritikája mellé, meg nem látja, hol az elméletből a gyakorlatba vezető út. (Na jó. Van, akinek egyáltalán nincs koncepciója, de akkor itt inkább nem minősítek.)
Az elejével nem tudok vitatkozni, mert ez meggyőződés, lehet valami a "bevonzásban", ki tudja... (Mondjuk mi abszolút SEMMIT sem vártunk, szinte nem is gondolkoztunk soha azon, milyen lesz külsőleg / belsőleg. Nem is féltünk, mi lesz, mert eszünkbe sem jutott, hogy lehetnek nehézségek.)
VálaszTörlésA meggyőződés, hogy jól csinálom, bennem is megvan már jó ideje (mondjuk az első félév-év gáz volt, de azóta azért nagyot fordult a világ velünk), de abszolút el tudom képzelni, hogy ami nálunk működik, az más gyereknél nem működne és eszem ágában sincs feltételezni, hogy ha nem jön be a tanácsom, akkor vmit a szülő cseszik el, mert ennek működnie KELL mindenkinél.
Ja-ja, hát ez így lenne mondjuk a normális, ahogy te állsz hozzá. :)
Törlés