Elem

Egyébként nemrég összeállt a fejemben a kép a tokofóbiámról...
Gyerekkorom óta rengetegszer hallottam, hogy a Nagymamámra hasonlitok legjobban... Külsőre főleg, de (sajnos) belsőre is. Neki egy gyereke született. Egy fia. Apu. Az '50-es években. Közel 30 évesen. El tudja valaki képzelni azt, hogy egy varrónőnek az '50-es években, a Ratkó-korszakban, egyetlen gyermeke szülessen, ráadásul 30 körül és nem 19 évesen? Na ugye.
Mióta eszemet tudom, azt hallottam, hogy igy jött össze... Hogy próbálkoztak, szerettek volna több gyereket, de nem lett... Mert a nagy méretű, farfekvéses Apu születése miatt (?) és / vagy attól függetlenül, de nagyjából egy időben Valami Rossz történt.
Nem elég, hogy sokáig küzdöttek a gyerekáldásért, a szülés alatt is komplikációk léptek fel (fogós szülés lett végül) ÉS - hogy a szüléssel összekapcsolhatóan-e vagy csak a véletlenek furcsa összejátéka nyomán, de egy biztos, - onnantól kezdve semmi sem lehetett a régi... Mert Nagymama élete 30 éves korától (és Apu megszületésétől) kezdve örökre megváltozott: rákos lett.
Hogy a nehéz szülésnek van-e köze a betegséghez vagy sem; hogy arról van-e szó, hogy először a szülés alatt elcsesztek valamit, majd röviddel azután ettől függetlenül jött a kórság és én csak összekapcsoltam a kettőt, nem tudom. De az biztos, hogy az én gyermeki agyam olyan szépen összekötötte a dolgokat, hogy a szülés - rák - halál plusz a hasonlatosság gyakori emlegetése szépen kifejlesztette bennem, hogy nem. Én SOHA nem akarok normális úton szülni. Emlékszem, ez már 8-9 évesen is bennem volt: sétáltunk haza Anyuval a suliból és azt kérdezgettem tőle, hogy ugye csak annak lehet gyereke, aki már házas... mert akkor én sosem fogok megházasodni...  
És mit ad Isten: nekünk is fiú lett az első. Egy fiú, aki - most kapaszkodást kérek - egyelőre legjobban Apukámra hasonlit külsőleg. Félve teszem hozzá, hogy belsőleg is. Apunak borzasztó természete van, ezt már emlitettem. Szeszélyes, akaratos, erőszakos, hisztis. Pont, mint P. A különbség annyi, hogy Apu 60 éves, P. pedig 2. Én hiszek benne, hogy nincsenek előre elvetve a kockák. De mikor a napokban rádöbbentem, miért akarom foggal-körömmel leszoktatni P.-t erről a hihetetlen makacsságról, erőszakosságról, rátartiságról (amellett persze, hogy nem túl népszerűek a fenti tulajdonságokkal megáldott / megvert emberek), az azért kemény volt.
Hogy ne legyen olyan, mint Apu. Hogy ne ismételje meg a történelem önmagát. Hogy megtörjem a Rendet. Hogy ne legyen adva egy 30 éves korában szülő nő és egy hisztis fiúgyerek. Testvér nélkül. Végső soron: Hogy ne úgy végezzem, mint a Nagymama: 20-25 éven át folyamatosan haldokolva.
És akkor gondolom, kitalálható, mi a következő fontos lépés: kell egy második gyerek. Olyan nincs, hogy nem lesz. KELL.*

* Most senki se higyje, hogy azonnal nekiállunk a dolognak, nem, amit mondtam, megmondtam, vannak Terveink, amiket ilyenek miatt nem fogok felrúgni. De a jövőben, valamikor, biztosan szeretnénk még egy gyereket. Nem csak ezért, de ezért IS.