A hazajövetelünk amúgy döcögősen indult, reggel 9-tól délig (!) pakoltam, mint a gép, kb ötvenszer kaptam idegrohamot, hogy nem és nem, húsz négyzetméternyi cuccot nem lehet bepréselni egy 20 kg-s bőröndbe és két kézipoggyászba (ez úgy nézett ki, hogy a bepakolandó halom mellé (ami konkrétan P. egész kis szobáját betöltötte) többször lerogytam, hogy én nem ezt nem birom, lehetetlenség beférni, felmondok, gyűlölöm ezt, itt maradunk, miegymás), majd miután Anyuék meghozták P.-t (délelőtt játszóztak, mert ha ő is ott lett volna, hát komolyan csak az egyikünk élte volna túl), úgy döntöttem, ami benn van, benn van, ami nincs, nincs, igy jártunk. A következő idegbajomat az okozta, hogy eszembe jutott, hogy Anyuéknak csak ilyen ócska analóg vagy milyen mérlegük van (a legbosszantóbb, hogy ezt direkt azért vették, hogy majd ezzel jól le tudjuk mérni a repülős bőröndöket - egyszerűen nem értem, miért ilyenek, nagyjából 500-1000 ft különbség lehet a rugós és a digitális mérleg között és mig a rugós mérleg pontatlan, mint a szar, a digitális kiirja, hogy 20,4 kg a cuccos és bár előre mondtam, hogy könyörgök, digitálisat vegyenek, mert a másik használhatatlan, azért is ilyet vettek...), no szóval rájöttem, hogy még azt sem tudjuk meg, át kell-e még valamit pakolni a kézicsomagokba és ez mit ne mondjak, eléggé idegesitett. Próbáltam persze jópofát vágni, mikor Anyu ráállt a bőrönddel a mérlegre és közölte, hogy 20 kg, jó ez, de végül persze nem birtam visszafogni magam, hogy aha, tulképp 18 és 22 között bármennyi lehet a cucc, mert annyira bizonygatta, hogy jól mér ez a mérleg, hogy kicsit felbosszantott. (Ezen persze megsértődött, dehát bahhhh. Oké, legközelebb, mikor hazamegyünk, az első boltban veszünk egy digitális mérleget, ez már biztos, no de ez tegnap délben nem igazán villanyozott még fel.)
1 körül elvittem P.-t aludni és az apró bosszúságok persze folytatódtak: anyósom pont fél 2-kor gondolta úgy, hogy felhiv megkérdezni, mikorra menjen ki a reptérre, holott teljesen tisztában van vele, hogy 1-2 között bazmeg Altatás van és kuss mindenkinek. Az élesen csengő telefon persze teljesen felébresztette P.-t, úgyhogy stresszelni kezdtem azon is, mi van, ha nem alszik, akkor a gépen biztosan bolond lesz, jajj de jó is az. Végül 2 körül elaludt hálistennek, én irtam egy sms-t, hogy 3.30 és 3.40 között érünk a reptérre nagyjából és ennyiben maradtunk. Mikor P. fél 3 után kicsivel felkelt, nekiálltunk kinyomtatni a beszállókártyákat, de kiderült, hogy egyrészt Apu nagy gépe még mindig kiszámithatatlan, bár AV bütykölte, mikor otthon volt (konkrétan épp rányomtam volna a nyomtatásra, mikor újraindult a szemétládája) másrészt meg, hogy alig van tinta a patronban... (Jegyeztem, digitális mérleg mellé kapnak egy tintapatront is.) Kisebb káromkodások után aztán negyed 4-kor útra készek voltunk, ekkor el is indultunk a repülőtérre. Anyósom félkor hivott, hol vagyunk már (félúton voltunk pont), mert ŐK már régóta várnak*. Mikor az ŐK-et meghallottam, majdnem agyvérzést kaptam, leesett ugyanis, hogy annak ellenére, hogy többször, nyomatékosan mondtuk már neki, hogy bár nagyon jól tartjuk magunkat és ügyesek vagyunk, a repülés az azért egy kurvásul megerőltető dolog P.-nek és nekem is, főleg úgy, ha csak ketten utazunk és ezért ha kijön búcsúzni, egyedül jöjjön ki, ne hozza a többi unokáját, mert lehet, hogy nekik program kell, de ez a program ne mi legyünk már, hiszen ha ők lelépnek, nálam marad egy találkozástól teljesen felpörgött 1-2-3 éves (ezt mindig elmondtuk neki), akivel utána fel kell szállnom egy repülőre, ahol ugye minden előnyös, csak épp az nem, ha az ember fel van spannolva és mivel az elválás, az út miatt az ember alapból nem a legnyugodtabb formáját hozza, ne tetézzük már ezt azzal, hogy búcsúzóbizottságot rendelünk ki, ami ráadásul nem is felnőttekből áll, hanem cserfes és rohangálós gyerekekből... Mire 45-re odaértünk a reptérre, azért kissé lenyugodtam, bár mikor kiderült, hogy 21,5 kg az otthon 20 kg-nak mért bőröndünk, újra olthatatlan gyűlöletet éreztem a hülye mérleg iránt és ott mindenki előtt kezdtem meg a 1,5 kg átpakolását a kézicsomagokba. (Ez a másik: vajon mi élvezet van abban két kisgyereknek, hogy kizötyögnek a reptérre, sorban állnak velünk 20 percet, majd végignézik, ahogy a bugyikáinkat meg az egyéb személyes cuccaink egy részét áttesszük egy másik csomagba és integetnek, ahogy átmegyünk a biztonsági kapukon? Eh.) No mindegy, túl vagyunk rajta, végül ügyesen elrendeztem a csomagokat és rövid búcsúzkodás után 4 körül már át is libbentünk a biztonságiakon. Mivel a folyamatos hányinger miatt egy hónapon át mindig elhalasztottam a csokitortavételt (sajnos Irországban a csokitorta gáz: vastag, száraz tészta, vékony étcsokikrémmel, fűűűűű, de fúj), úgy gondoltam, itt az utolsó esély egy jó kis magyar tortára, ezért megkerestük az egyetlen helyet, ami árult csokitortát (Costa Cafe) és bevállaltunk egyet. Pechemre, a reptér már nemzetközi terület, igy az általam vágyott csokitortának a lábnyomába nem léphetett ez a száraz borzalom, amit 760 ft-ért vettünk, úgyhogy el is határoztam, hogy amint hazaérünk, sütök magamnak, le vannak ejtve a (számomra) nem létező ir cukrászdák). Slusszpoénként az édesség miatt (P2 igy büntet, ha édeset eszem, szinte csak sósat szeretne egész nap) rámtört a hányinger, ami még este sem múlt el, szóval jól voltunk, na.
A repülőút egyébként már simán ment, attól eltekintve, hogy P. kb 5 percig telefonozott, a maradék időben pedig látványosan unatkozott. (Azt hiszem itt az idő bevallanom, hogy teljesen leszokott a telefonomról, már soha nem játszik vele és a képeket sem nézegeti rajta szivesen, őrület.) Negyed 8-kor szálltunk le a gépről (pontosabban otthoni idő szerint negyed 9-kor), majd jött az út legrosszabb része: a cipekedés. Király, hogy elvileg ugye nem szabadna emelnem nehezet, nem szabadna megerőltetnem magam, no most ehhez képest tegnap kénytelen voltam vagy 800 métert megtenni kezemben a két 8-10 kilós csomaggal, mert toliga persze a már csak a bőröndös résznél van, egy idegent meg nem fogok megkérni, hogy te, vidd már az egyik cuccom, mert nekem tilos... Mire odaértünk a szalagokhoz, már totálisan kivoltam, szúrt az oldalam, lihegtem, mint aki a 8. hónapban van és közben azon röhögtem, hogy itt nagyjából senki az égvilágon nem látja rajtam ezt a 13 hetet, úgyhogy nincs más választásom, a 20 kg-s bőröndöt is le kell emelnem hamarosan. Miután ezt is ügyesen abszolváltam, már csak ki kellett guritani a toligánkat a váróba, ahol AV átvette a nehezét, én pedig végre fellélegezhettem, hogy itthon vagyunk.
Nem megyek haza szeptemberben.
* A poén az volt, hogy AV-nek még panaszkodott anyósom, hogy milyen gáz, hogy ilyen késve értünk a reptérre (45-kor 40 helyett khm), mert szegény ők mennyit vártak ránk, már halálra unták magukat. No most erre inkább nem irok semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése