Az emberek megértik, ha nem szeretik őket

Voltunk ma egy kis találkozón (P. szerint bujiba vótunk), ahol összesen 11-en jelentünk meg: 5 gyerek és 6 felnőtt és annak ellenére, hogy tulajdonképp jól éreztük magunkat (P. mindenkit lehengerelt, előadta magát rendesen, kérés nélkül eldalolta a repertoárját a Cherish the love-tól kezdve a Wheels on the bus-ig) kicsit furcsa volt az egész, mert a Volt Legjobb Barátnőm már abszolút nem a legjobb, sőt, legszivesebben legközelebb el sem hivnám, ha lenne elég vér a tudjukmimben. Nemrég nézegettem a régi magyar telefonomat, még van benne egy csomó sms tőle, ami tök kedves, aranyos, olyan igazi jóbarátnős és ehhez képest mostanság már úgy eltávolodtunk, hogy szörnyű. Mikor kiköltöztünk Dániába, még bőven tartottuk a kapcsolatot, mikor átmentünk Dublinba, még akkor is és aztán egyszer csak úgy 2009 táján ritkultak a beszélgetéseink, olyannyira, hogy miután P. megszületett, már alig-alig beszéltünk. Akkor úgy gondoltam, azért nem keresi a társaságom (I mean irásban), annyira sem, mint korábban, mert rosszul esik neki, hogy mi derült égből villámcsapás-szerűen babázunk, pedig ő már évek óta hiába szeretne gyereket, ezért nem is nagyon erőltettem a barátkozást illetve volt gondom egyébként is haha. Mikor végre az ő lányuk is megszületett tavaly májusban, megörültem, hogy végre újra lesz közös témánk, végre újra felvehetjük a fonalat, hú de jó lesz, de ehhez képest akárhányszor lelkesen kerestem, mindig csak pár sor volt a válasz és azt a pár sort is inkább elutasitónak éreztem, mint vidámnak. Ha itthon vagyunk, mindig találkozunk, az én unszolásomra persze, de olyan iszonyatosan negativ mindig, hogy totálisan lehúz... A gyerekezéssel természetesen semmi gondja, minden megy, mint a karikacsapás, nincsenek nehézségek, problémák, viszont minden egyéb dologgal kapcsolatos megnyilvánulása undok és valahogy sértett. Régebben is ilyen volt, tudom, és akkor átsiklottam felette, de ma például kifejezetten zavart, hogy mindent fikázott, a nádszéktől kezdve a hozott rágcsákig. Értem én, hogy emögött valami komoly probléma húzódhat meg, de annyira unom, hogy most megint én érdeklődjek, kérdezősködjek, hogy vajh' mi a gond? (Amúgy 100%, hogy az lenne a válasz, hogy semmi, rosszul látom, minden szuper...) Persze ha jó arc lennék, kedvesebb, megértőbb is lehetnék, de nem akarok megértő lenni. Idegesit, hogy számára csak a lány gyerek az igazi, mert neki az van, a fiúk mind hülyék, akiket le kell nézni; idegesit, hogy letagadja, hogy bármiben nehéz lehet a gyerekezés; idegesit, hogy a jelenlétemben többször hangsúlyozza, milyen fontos egy gyereknek az állandóság és bolond, aki utazik egy kicsivel - most őszintén, ha ilyen véleményei vannak hogy érthetnénk meg egymást?! (A képen amúgy nem ő van, hanem a félénk kisfiú anyukája.)