End game

Akartam irni egy bejegyzést Waiting for Godot cimmel, mert a mai napom egy hömpölygő várakozás volt reggeltől délutánig (először az ovinál vártam, aztán az ultrahangon, aztán arra, hogy jöjjön már AV és elmesélhessem neki, milyen furcsán érzem magam: ideges vagyok, feszült, pedig minden egész jó, de legszivesebben felrobbannék, nincs kedvem semmihez, nincs egy előremutató gondolatom), de aztán este, mikor felhivtam Anyuékat, csak Apu volt a Skype előtt és közölte, hogy meghalt a keresztanyám. Nem játszott sosem óriási szerepet az életemben, egy elég félresiklott életű nő volt (nem ivott vagy ilyesmi, csak olyan kis ügyetlenke volt, totál önállótlan, munka nélkül jó ideje: lelkészként végzett anno, aztán átváltott a tanitásra, németből diplomázott, de pár év általános iskola után feladta és már jó ideje otthon csellengett), de ő mindig volt, mióta az eszemet tudom, mikor kicsi voltam, mindig a leghülyébb időpontban tudott beállitani hozzánk, gyerekkoromban nála töltöttem egy hetet a Tisza mellett, szüli- és névnapokon mindig hozott nekem ajándékot (általában ruhát és mindig túl kicsi méretben) és basszus alig múlt 50 éves... Ami a legszörnyűbb, hogy van egy 14 éves lánya, akinek ma volt az első napja a gimnáziumban. Úristen, milyen lehet most neki? Boldog iskolakezdés, boldog kamaszkor...
Ez a lány mától felnőtt. Az apja egy két lábon járó zombi (egész nap ül és alszik, nem vicc, mióta az eszemet tudom, nem ép) és egyetlen rokona nincsen. A keresztanyám szintén egyetlen lány volt, szintén későn született (az anyukája, aki Anyu második anyja volt, miután Anyu 3 éves volt, mikor gyakorlatilag árván maradt (zárójelben jegyzem meg, hogy most fogom fel, 3 éves volt, mint P. most, atyaisten), mindent megcsinált helyette mindig, ezért is lett ilyen tehetetlen, ilyen függő), szóval se egy nagynéni, se egy nagybácsi, senki... Az utóbbi időben - meg tulajdonképp az anyja halála után, vagyis '98 óta - Anyu pártfogolta a Keresztanyámat, bármi gond volt, mindig hozzánk fordultak segitségért, tehát logikus, hogy most Anyuék vállára szakad az egész temetéses mizéria, mert a férj nem fog csinálni semmit, egy 14 éves lány meg nem is csinálhat semmit...
És aggódom. Nincs két hónapja, hogy Nagyapa elment, Anyuéknak most újra végig kell csinálniuk egy ilyen procedúrát.
Kegyetlen az élet. Nyár elején derült ki, hogy rákos és tessék. Nyár végére feladta a szervezete.Komolyan felmerül ilyenkor bennem, hogy mi értelme ennek az egésznek? Van, pontosabban volt ez a nő, élt, ahogy tudott, sután, kajlán, koszban, rendetlenségben, született egy gyereke, akit 14 éves koráig tudott úgy, ahogy kisérni az útján és vége. Soha nem fogja megtudni, kibe lesz szerelmes a lánya, soha nem tudja meg, mivel fog foglalkozni, lesz-e gyereke, hol fog élni... Ez annyira borzasztó.
Folyamatosan zakatol a fejemben a kérdés, mióta meghallottam a hirt: mi lesz igy? Anyuék fogják gondozásba venni ezt a lánykát? Lesz egy fogadott tesóm vagy mi? Hát akár a lányom is lehetne. Anyuék túl vannak a 60-on, hogy birnák magukra venni egy kamaszlány terhét? Mi lesz most?
A Keresztanyám megjegyzései egyébként még mindig látszódnak a Facebook-on P. néhány képénél. Őrület.