Ovi-zavar

Jaj, hát a mai reggelünk elég borzasztóan indult. P. reggel 8 körül kelt és szokásától eltérően nem pattant ki az ágyból, csak fogta a kezem és nézett. Kérdezgettem, hogy min gondolkodik, de háritott, azt mondta, semmin, majd mikor az apja mondta neki, hogy ideje felkelni, kibuggyant belőle, először csak suttogva, majd kiabálva, hogy nem akar oviba menni. Innentől kezdve hosszú harc vette kezdetét, nagyjából negyed 9-től itthon üvöltött, hogy nem akar menni, egészen negyed 10-ig, mig le nem indultunk a kocsiba. Ezután a liftben üvöltött, majd a kocsiban, végig az úton és mikor megálltunk az ovi előtt, ütötte-verte a kezem, hogy nem akar kiszállni, hát mondta, hogy nem akar idejönni. Szegényt baromira sajnáltam, főleg, mert kristálytisztán kimondta, hogy azért nem akarja az ovit, mert nem ért semmit és ő csak a magyarokat szereti, az "angolokat" nem, de tudtam, hogy nem szabad engednem. Mig sirt - itthon is meg a kocsiban is - próbáltam éreztetni, hogy megértem, hogy rosszul érzi magát, hagytam, hogy ölelgessen, ragaszkodjon, sőt, azt is mondtam neki, hogy ér sirni is, hiszen ez egy valóban nehéz helyzet; de igyekeztem a figyelmét is elterelni, mondván, hány szót tud már, felsoroltuk az angol szavait, elmondtam, hogy holnap hétvége, pihenőnap, amikor úgysem megyünk, előrevetitettem, hogy egyszer majd ő fog nekem segiteni a nyelvvel, mert ő mindent fog érteni, én meg maradok a mostani szintemen, de semmi sem hatotta meg, egyfolytában csak hüppögött meg orditott, hogy nem és nem, ő nem megy és kész. Amikor bekisértem a terembe, még ott is zokogott, nem akart elengedni, látszott, hogy kétségbe van esve, de nem tudtam mit csinálni, 5 perc múlva közöltem, hogy akkor én most megyek és megszeppenve bár, de elkezdett kifelé toloncolni a szobából. Ahogy mentem kifelé, még hallottam, hogy bőven sir, de megbeszéltük a vezetővel, hogy ha fél óra múlva is sir, felhivnak és majd meglátjuk, mi lesz. Mivel hazajönni nem akartam, beugrottam a Blackrock Shopping Centre-be elterelni a figyelmemet, vettem ezt-azt a Superquinn-ben és negyed 11-kor hivtak, hogy úgy tűnik, megnyugodott, már jobban van. Szegénykét annyira sajnálom, hogy borzasztó. Olyan nagydumás, iszonyatos lehet neki, hogy senki sem érti és ő sem tudja, mi folyik körülötte. Utálom, ha azzal vigasztalnak, hogy óó, még kisgyerek, hamar felszedi majd a nyelvet, a francokat, k*rva nehéz ez az egész. Ha felnőttként kerül az ember ismeretlen nyelvet beszélők közé, az is baromira frusztráló és kétségbeejtő, pedig egy felnőttnek sokkal szélesebb problémamegoldó eszköztára van, mint egy gyereknek, egy felnőtt volt már olyan szituban jó néhányszor, ahol ismeretlen, de vele azonos nyelvet beszélő emberek vették körül és különben is, egy felnőtt felfogja, mi történik, egy 3 éves ebből mit ért? Lassan a falat kaparom a jószándékú kibicek biztatásától, amellett, hogy persze, én is azt mondanám, hogy menni fog ez, ha nem az én gyerekem kinlódásáról lenne szó... Ez a könnyed "majd belejön, a gyerekek könnyen tanulnak" legyintés már az agyamra megy, mert persze, majd belejön, persze, a gyerekek könnyen tanulnak, de milyen szar már a jelenben, itt és most ez a helyzet. Oké, próbálunk arra gondolni, hogy milyen jó lesz neki, hogy angolul és magyarul is fog tudni beszélni pár év múlva, de addig esz a lelkiismeretfurdalás, hogy te jó ég, hát mit csinálunk szegénnyel... Egy magyar oviban brillirozna, imádná, szuperül érezné magát, ehhez képest most szenved és küszködik és nem ért semmit. Emellett azon is filózom, nem mi csesztük-e el, nem korábban kellett volna-e már beiratni valahová, mondjuk mikor még nem beszélt magyarul sem, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem, hiszen akkor még el sem tudta volna mondani, ha valami bántja, plusz ismerünk ugye egy kislányt, aki másfél évesen került bölcsibe és a magyar szülei ellenére borzasztóan beszél magyarul és angolul is, mert valahogy össze van zavarodva benne a két nyelv... Nem tudom, nem tudom, hogy lesz ez, próbálom nem feltűnően sajnálni, de közben a szivem megszakad, hát csórikámnak milyen nehéz lehet már most az élet...