A műtét csodája

Az úton egy szót sem szóltunk, én próbáltam nem arra gondolni, hogy utoljára ülök kocsiban, ha valami komplikáció lesz és igyekeztem nyugodtnak tűnni. 8.30-ra mentünk ctg-re, minden okésnak tűnt, viszont a szülésznő közölte, hogy mégsem vagyok beirva aznapra császárra... Én megörültem furcsa módon, mert aggódtam, hogy nem voltam WC-n reggel (haha) és igy biztos kapok beöntést, úgyhogy úgy filozofáltam, ha eltolnánk a műtétet, másnap reggelre valahogy meghashajtanám magam és megúsznám ezt a kellemetlen procedúrát. (Mondjuk múltkor nem volt beöntés, nem is értem, miért... Ugyanakkor ettem, mint most utoljára.) 9 körül befutott a doki és felvitt megvizsgálni a saját részlegéhez. Mikor kérdeztük, hogy most mi van, azt hittük, ma már megszületik a baba, hiszen hétfőn még be voltam irva, ma meg már nem, hát hogy van ez, nem tudott értelmesen válaszolni, ezt nem is értem, de sebaj, ez a legkevesebb. Mivel összesen azon filózott az orvos, hogy aznap vagy másnap legyen a műtét, de látta, hogy ott vagyunk a kis piros bőrönddel, lement egyeztetni, majd 15 perc múlva visszatért, hogy maradjunk a mánál, ha már igy nekikészülődtünk. (Jaj istenem, de hülyén hangzik ez, az ősanyák tuti ájuldoznak.) Fél 10 körül tehát megtörtént az utolsó vizsgálat: méhszáj zárt, baba alig mozog, hegvastagság 2 mm, fekvése változó, méretei szépek, feje óriási. Zseniális.
Lesétáltunk a várakozóba, mindketten átöltöztünk (már AV is meg én is), engem pedig behivtak egy vidám kis beöntésre. Lehet röhögni, de én úgy fostam, mint még ritkán. Mármint átvitt értelemben. Gondolom, mindenki utálja ha a fenekével piszkálódnak, no most nálam ez már-már fóbia kategória (talán ezért is félek igy a hüvelyi szüléstől, mert a fenekem is involválódhatna...), de hősiesen tűrtem azért némi szenvedés után, nem mintha lett volna mit tenni... 20 perc után hatott a dolog, átcsoszogtam hát az előkészitőbe és felfeküdtem egy ágyra. Ekkor olyan 10 óra lehetett. A szülésznők belém folyattak legalább öt zacskó ételt-italt némi gyógyszerrel fűszerezve, aláirtam egy csomó papirt, kaptam egy bazi szűk és vastag harisnyát (múltkor ez sem volt, esküszöm) majd belekezdtünk a véget nem érő várakozásba. 2-kor már kicsit stresszeltem, mi lesz már, hogy jobban teljen az idő, aludtam egy fél órát a kilógó csövekkel, majd fél 3-tól álldigálva és folyamatosan a wc-re rohangálva vártunk tovább, hogy összeálljon a Csapat. 3/4 3-kor végre megjött az anesztes, majd rövid bemutatkozás után átsétáltunk a műtőbe. Bár próbálok nem erre gondolni, de számomra egy műtő annyira a halált hordozza magában és nem a születést, hogy majdnem hánytam, mikor fel kellett ülnöm a műtőasztalra. (Nem győzöm hangsúlyozni, mennyivel nehezebb lehet egy természetes szülés, mennyire csodálom azokat, akik hagyományosan képesek voltak szülni, de ezt éltem át és szeretném megörökiteni az utókornak, sajnálom.) Szóval felülés, domboritás, asszisztens ölelgetése, szúró, majd feszitő érzés a gerincnél, majd melegség deréktól lefelé. Ezután a műtősfiú átforditott az ágyra, majd mig az anesztes egy tűvel szurkált, érzek-e valamit, valaki betette a katétert. (Nem éreztem.) 2 perc múlva deréktól lefelé totálisan beálltam. Az arcom elé kaptam egy zöld kendőt, majd kezdődött a móka.        
Folyt. köv.