Minden napra egy bossz avagy a kibic és a csalán meg a kuki

Nem igazán terjesztjük ezt a költözés dolgot senkinek, Anyuéknak emlitettem ugyan (kivoltak), de egyébként itt a blogon kivül semmi. Tegnap este azért meséltem egy barátnőmnek, hogy ez van, nem nagyon fűlik a fogam hozzá, de nincs mit tenni úgy tűnik, nem tudunk kapálózni és bakker elkezdte nyomatni a hülye vagy te, én mennék dumát, amitől egyszerűen hányok, mert aki otthon van, otthon élt egész életében, lófaszt nem tud arról, milyen külföldön élni és képzelegni lehet, de úgy nyilatkozni, hogy tudom, milyen nehéz lehet, nem. Mert nem tudod, milyen nehéz. Gőzöd sincs róla. Se halvány lila, se kék, se rózsaszin, se fekete.
Ha Molly vagy Béb azt irja nekem, hogy barom vagyok, húzzak a pitlibe Kaliforniába, azt mondom, oké, mások vagyunk, van, aki kalandvágyóbb nálam, hát ez van; de hogy egy olyan ember, aki egy Budapest - agglomeráció költözéstől hetekig kivolt, úgy, hogy ezren segitettek neki, az ne okoskodjon már nekem, hogy tudja, milyen egy költözés és ő lazán, hátra sem pillantva kicuccolna a világ végére...
Hát hogyne. Én is tudom, milyen a hüvelyi szülés, a drogfüggőség, a vetélés. Haha. (Nem, nem tudom ezek milyenek, vicc volt.)
Unom, unom a családi közegből, otthonról észosztókat, hogy én vagyok a hülye, hogy tiltakozom egy ekkora változás ellen. Bazzeg, ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy ahhh, hát én bármikor bevállalnék egy péniszhosszabbitást, sima ügy, ismerem az előnyeit-hátrányait... Bahhhhh.