Most, hogy úgy tűnik, számitanunk kell rá, hogy T. rendszeresen rohamozni fog, felmerült bennünk a "költözzünk haza" gondolata. Amerikát már múlt szombaton kilőttük, ilyen bizonytalan egészségügyi helyzetben nem kockáztathatjuk meg, hogy kilőjük magunkat az űrbe, messze a barátoktól, a családtól (komolyan, én nem tudom, mi lett volna velünk Gyöngyiék nélkül, de még az is jól esett, hogy az eset után azonnal tiz-tizenöt ember ajánlotta fel a segitségét szó nélkül illetve hogy T-t folyamatosan látogatják a kórházban - volt olyan nap, mikor öten voltunk benn nála - és ehhez képest ugye Amerikában konkrétan én sem tudtam volna bemenni hozzá a gyerekek miatt, szóval logikusan végiggondolva neeem, nem, ez egy szar döntés volt, egy ember miatt nem menekülhetünk el az országból, el a barátainktól, a támogatói körünktől), igy viszont kérdés, mi lesz velünk, hiszen a szerződés aláirva, ha nem megyünk Amerikába, a Cég simán kirúghatja T-t, hiszen itt már nincs helye, oda meg nem fog menni... Hálistennek van némi félretett pénzünk, egy ideig munka nélkül is kihúzzuk hát, de azért érted... Valamiből élni kell és ha nincs itt munka, kénytelenek leszünk hazavánszorogni, mert ott legalább az élet olcsóbb (plusz van ingyen bölcsi, ovi és nagyszülők).
De.
És itt jön a kövér de. Zsigerből tiltakozik minden porcikánk Magyarország ellen. Nem véletlenül jöttünk el anno. Mi azon kevesek közé tartozunk, akiket nem a jobb fizu, a könnyebb előrehaladás vonzott. Hanem az otthoni közeg taszitott. Az az otthoni közeg, ami azóta ezerszer rosszabb lett. Az, ami mig otthon éltünk, ennyire nem is zavart, hiszen az aktiv részesei voltunk. Most már, ennyi tapasztalattal fájna hazamenni. Hogy már láttunk, milyenek is lehetnének az emberek. Hogy tudjuk, a mufurc bunkóság, a lenézés, a "gyere ide köcsög, én vagyok a király" hozzáállás nem tartozik az élethez.
Szinte minden nap hallok, olvasok valami olyat otthonról, ami miatt hálás vagyok, hogy itt élünk. Hogy most megint ezt vagy azt szólt be az óvónő, a védőnő, a gyerekorvos, a pénztáros a boltban, a szomszéd, az anyuka társ... Beszólt. Érted. Mi az, hogy beszólt? Az igét sem ismerjük, mióta itt élünk. Ja, de, igen, bocs. Ha valaki ferdén néz rád egy boltban valami miatt, ha morog, ha undok, 99%, hogy 2 percen belül kiderül, hogy magyar (vagy esetleg más kelet-európai országból származik).
Pont tegnap meséltem T-nek, hogy mikor vártam az intenziven, a biztonsági őr (!) ajánlotta fel, hogy hoz nekem egy teát, ő mondta, hogy megkeresi nekem a nővéreket. Hát kérem, idézzük már fel a magyar biztonsági őröket... Tavaly a rendőrök ültek le velem dumálni, az egyik azt is mondta, hogy ad pénzt taxira, hogy hazajussak... Az orvossal együtt... Aki szintén kérdezte, hazavigyen-e, mert épp lejárt a munkaideje. És nem a két szép szememért voltak velem kedvesek. Nem. Hanem mert bárkinek felajánlottak volna bármit.
A napokban láttam egy képet keringeni a FB-n, ami a Nyirő Gyula neurológusait dicséri. Hogy válaszoltak a kérdésekre, hogy türelmesek, mosolygósak voltak. És még pénzt sem fogadtak el. Komolyan, majdnem sirtam ezt olvasva. Nem fogadtak el pénzt? Aztakurva. Mosolyogtak? Tyű. Miért van az, hogy nem ez az alap?! Hogy erről be kell számolni, hálálkodva?
Áh, szar ez az egész.
Vagy tegnap Maggie posztja, hogy szegény Buckát kicsúfolták a sapija miatt. WTF? Úgy felháborodtam, kérdeztem is a többieket, mit gondolnak erről és mig otthonról mindenkinek volt bully-s élménye, kiderült, hogy itt semmi ilyen nem megengedett és még senki sem tapasztalt még csak hasonlót sem. És ez ilyen báááááááh.
Nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni.
Március 15 van.
És éljen Irország.