Szombaton gondoltunk egy merészet és T. meg Peti elmentek road train-ezni. Busszal mentek a városba, ott felszálltak a városnéző vonatra és fél 1ig hirüket sem hallottam. (Negyed 12-től hivogattam őket 5 percenként, de semmi... Kicsit voltam ideges csak...)Mig ők buliztak, mi Pajával szintén jól elvoltunk: elmentünk megnézni a hires-nevezetes mexikói tall ship-et, ami szerdától vasárnapig Dublinban pihent. Ez alatt az idő alatt ingyen fel lehetett rá szállni, körbe lehetett nézni rajta, úgyhogy gondoltam, miért ne, erősitem kicsit a bal bicepszem, megnézzük Palikával, milyen is egy ilyen hajó. Szép. Nagy. A hajó után, ha már ott voltunk, elmentünk sétálni kicsit a Grand Canal Square-re. Utoljára Petivel jártam ott, mikor még babakocsis volt, úgyhogy előtörtek rendesen az emlékek, amiket az elmúlt évek alatt szépen eltemettem magamban... Nagyon furcsa volt újra arra járni, ahol Petit altattam rendszeresen, még 2010-ben, hihetetlen, hogy lassan 5 év telt el... Emlékszem, hány meg hány kört róttam arrafelé, sokszor úgy, hogy séta közben olvastam... Mert akkor még olvastam... És most nézve a tér körüli éttermeket, presszókat, amik tömve voltak fiatalokkal - baromira irigykedtem. Hogy basszus, van a világban olyan ember - és még hány! - aki egy napos szombat délelőttön egyszerűen elsétál egy kávézóba, leül, békésen elmajszol egy scone-t, iszik hozzá egy latte-t és csak ül. És néz ki a fejéből. És nem azon agyal, hányra kell visszaérnie a babysitterhez, a nagyihoz, a bárkihez és nem rohangál a viz felé futó gyereke után, nem próbálja meg egy-egy falattal két másodpercre elhallgattatni, nem rohan, nem tömi magába a sütit, issza az ihatatlanul forró kávét, hanem ül. És néz. Esetleg beszélget. Az esti buliról. Lassan. Türelmesen. Nem kapkodva, hiszen ráér. Bármire. Jézusom, de öreg vagyok már. És milyen öreg leszek, mire legközelebb én is igy ülhetek... Durva... No mindegy, visszatérve a délelőtthöz: hajó, séta, majd haza és főzés. Mire megjöttek T.-ék, az ebéd is kész lett. Ekkor gyors kaja, majd indulás Christian bulijába.
Bár úgy terveztem, hogy a buli alatt vásárolok, sajnos, mivel láttam, mekkora a káosz az egész, nem tudtam otthagyni Marut a pácban, úgyhogy maradtam... (Nem játszóházban volt a party, hanem egy community centre-ben, egy pub mellett, ahol amikor kértem egy latte-t, a faszi úgy reagált, hogy ez Dublin 4, de nem AZ a Dublin 4, úgyhogy itt nincs latte csak americano (és én értem az ilyen poénokat, ez a durva), szóval nem voltak animátorok, csak két fiatal csaj, akik tudományos kisérleteket mutattak be, de elég tehetségtelenek voltak, mert ahhoz pl cseppet sem értettek, hogy csillapitsanak le 16-18 őrjöngő 5 évest és totál össze-vissza volt az egész, ráadásul nem volt normális kaja sem, csak sült krumpli, szóval ilyen áááá, katasztrófa volt az egész, de legalább megtanultam a leckét, hogy soha, soha, SOHA eszembe se jusson party-t szervezni magamban, szóval ha jövőre csinálunk Pipinek szülinapi bulit, csakis egy játszóház jöhet szóba, csakis és kizárólag. A party 5ig tartott elvileg, de miután utána még össze kellett pakolni és megigértem Maruéknak, hogy hazaviszem őket, volt negyed 7 is, mire hazaestünk... Iszonyat volt, iszonyat. Mivel semmi nem volt itthon, elszaladtam a Lidl-be vásárolni, de mivel egy időre telitődtem a gyerekvisitással, ezúttal nem vittem magammal Palikát, csak egyedül élveztem a zavartalan vásárlást... Isteni volt, isteni... Hehe.
Ennyit a hétvégéről, ami gyorsan eltelt - mondjuk ennyi program mellett nem csoda - és kérem nagyjából ennyit az iskolaévről is, aminek az utolsó hetét kezdtük ma, szippppp.
Elszállt a tök hosszú kommentem. Grrr! Azért sem írom újra!
VálaszTörlés