Csütörtökön, mivel Peti ugatva köhögött reggel, úgy döntöttünk itthon marad, mert másnap volt a sportnap és nem akartam, hogy oda ne tudjon menni. Egész délelőtt teázgatott, legózott, mi pedig Pajával ha jól rémlik elugrottunk a Tescoba vásárolni. Délután, bár esett az eső, hogy valahová kimozduljunk mégis, elmentünk megnézni egy épp Dublinban állomásozó amerikai hajót. Vicces volt, ingyen fel lehetett sétálni a fedélzetre és ha kérdésünk volt, a legénység kétségesen válaszolgatott is. Mindkét fiú odáig volt a kalandért, boldogan álmélkodtak mik vannak, jó kis buli volt, na. Örülök, hogy eljutottunk, elvégre az ember nem minden nap szállhat fel egy igazi több árbocos hajóra.

Pénteken tehát sportnap volt, ami azt jelenti, hogy Petit 9-re a Herbert Parkba kellett vinnem és nem a suliba. Sajnos Palikát is cipeltem magammal, aki hogy a népszerű kifejezéssel éljek végigtrollkodta az egészet, ami miatt persze nem hibáztatom, mert teljesen jogos volt, csak hát megélni nem volt egyszerű cseppet sem. A sportnap úgy nézett ki, hogy a park két nagy rétjén felállitottak két akadálypályát, egyet a kicsiknek (junior & senior infant), egyet pedig az 1-6. osztályosoknak. A kicsik területén hat vagy hét stáció volt, mindegyiknél két csapat versengett mindig, majd ha végeztek, vonultak a következő állomásra. Két teljes kört tettek meg vagyis mindenki mindegyik játéknál kétszer volt. Petinek a labdán ugrálás ment legjobban, mint egy nyúl, úgy pattogott végig a pályán egy másodperc alatt. A kosárra dobás eléggé nem ment, a többi állomásnál pedig egy-egy ugrálóvár volt, természetesen azokat is imádta. Amig a gyerekek rohangáltak, a szülőknek is ott kellett lenniük, mert bár a napot a sulit szervezte, a szülők felelőssége volt felügyelni a kölyköket. (Persze a tanitók is ott voltak, de mi pl nem mehettünk el a pályák mellől... No ezt piszok jó volt megoldani Palikával: neeem, te nem mehetsz be ugrálóvárazni meg rohangálni a nagyok közé, de el sem mehetünk ám a játszótérre sem, mert a közelben kell maradnunk Peti miatt... Ááááá, jövőre nem igy lesz ez, tuti.) A délelőtt legizgibb momentuma amúgy az volt, amikor úgy 6-800 gyerek és 6-800 szülő között Paja elvesztett... Annyi történt, hogy egy ideig ültünk a füvön Petiék mellett és falatoztunk, majd egyszer csak gondoltam csinálok egy fotót Pipiről, úgyhogy négy méterrel közelebb sétáltam hozzá, kattintottam - de mire visszafordultam, Palika sehol. Hűlt helye volt ott, ahol 5 másodperccel korábban még vigan eszegetett egy dobozból mazsolát... Elképzelésem sem volt, hová tűnhetett, de igen aggasztó volt a helyzet, mert a nevét ugye nem tudja, gyors, mint a csik és hát basszus, simán el tudom róla képzelni, hogy kisétál a parkból az útra. Gyorsan szóltam a közelben lévő ismerős anyukáknak, hogy kezdjenek nézelődni körbe, merre mehetett és Peti, a Hős is izgatottan kutatott, mondván "nehogy már elveszitsük Palikát", úgyhogy fél perc múlva meg is lett a szökevény: Peti kiszúrta, hogy az egyik ugrálóvár előtt ácsorog, lazán a kezében tartva a kapucnis felsőjét... Pipi beszaladt érte a tömegbe, kirángatta hozzám és innentől nem készült egyetlen fotó sem, csak Palikáról... Szörnyű belegondolni, mi is történhetett volna, nagyon durva, hogy tényleg tiz másodperc alatt nyomuk veszhet az ilyen kicsiknek és ami a legrosszabb, még csak szólni sem tudnak senkinek, hogy baj van. No hát igy telt a délelőttünk: 12ig tartott hepaj, mi pedig 12.10-re már haza is értünk, mázli, hogy ilyen közeli parkba szervezték ezt a napot.  Délután peer coaching-ra mentem: negyed 7-től negyed 8ig letudtam az utolsó client session-t, hurrá. A napnak volt még egy izgi hire: mivel T. ugye még mindig nem volt túl fényesen, megbeszéltük Eszterékkel, hogy szombat dél körül elviszik Pipit magukhoz sleepover-re és vasárnap 5-6 között megyek érte, hogy T.-nek csak Palika maradjon itthon, de reggelre Lindus sajnos belázasodott és kijött egy herpesze is, úgyhogy dőlt a terv, a sleepover ugrott. Az igazat megvallva mikor olvastam az üzenetet, úgy éreztem, kész, ennyi, nem birom tovább, elegem van, kiszállok, az élet egy kicseszett rohadék, hogy folyamatosan szivat: T. félember, én nem hallok, a gyerekek meg ugye gyerekek és senki, de senki nincs, aki egy deka súlyt levenne a vállunkról egyszer, mert a család ugye messze, a gyerekes barátoknak mindig közbejön valami, a hülye babysitter meg sosincs itt, mikor szükség lenne rá, szóval feck off világ. Jó volt a péntek este, na.
Szombaton - vasárnap tehát nekem tanfolyam, T.-nek meg óvóbácsiskodás. Szombaton - hálistennek - Artúr át tudott jönni délelőtt, úgyhogy négyesben elmentek a Herbert Parkba. (T. ezen röhögött egy sort: oké, Irország nyitott ország, de viccesen nézhetett ki, amint két férfi (akik közül az egyik úgy megy, mint aki betojt) és két gyerek andalogva elsétál a játszótérre...) No szóval a délelőttöt ügyesen megoldották, majd mig T. és a gyerekek ebédeltek, Artúr elment nekünk bevásárolni, vagyis hozott kenyeret, tejet meg felvágottat... Palika 2-től aludt, Petit pedig Artúr elvitte még úszni is, mert egyébként is ment az usziba a saját lányaival... Petit fél 5-re hozta haza, T.-nek tehát csak fél 6ig kellett kihúznia a két gyerekkel egyedül, mert addigra ugye már hazaértem. A tanfolyam amúgy iszonyú fárasztó volt, mert egyrészt álomkóros voltam, minden percben úgy éreztem, hogy lekoppan a fejem az asztalra, másrészt meg nem hallottam semmit, amit nem az előadók mondtak, mert a bal fülem teljesen beszart, reggelre fekete szinű genny volt a fülcimpámon, kissé beijedtem, bevallom.
A vasárnap kissé nehezebb volt T.-nek, mert egyedül nyomta az egész napot reggeltől fél 6ig, de állitólag jól elvoltak: kisérletezgettek, legoztak, itthon játszottak, nem mentek sehova. Ez a nap nekem is keményebb volt, mert elkezdett fájni is a fülem és vasárnap a gyakorlati nap a kurzuson, szóval értelmesen kellett volna működnöm, nem csak figyelnem, de persze nem ment és emiatt baromi rosszul éreztem magam. Az estét csak azért éltem túl, mert azt mantráztam végig, hogy hétfőn fülorvos, aki végre valószinűleg segit rajtam...
Ennyi volt hát a hét, aktiv, de iszonyú stresszes.