A hétvége második napja szintén sűrű volt, délelőtt ugyan csak a Herbert Parkba ugrottunk el, ahol a fiúk oltári jót szórakoztak az össze nem söpört levelekkel ("Hóembert épitettem, levélből." - Palika igy irta le a mókát Anyunak este Skype-on), délután viszont jelenésem volt a nőgyógyásznál és volt egy coaching session-om is... Orvoshoz azért mentem, mert két hete hogy is mondjam erősen viszketek altájon (jaj nagyon szar érzés, na de nem magyarázom túl, a viszketés rossz, na) és bár 99%-ra vettem, hogy gomba (a fülem is viszket megint, csak mondom), el kellett mennem dokihoz, mert nem akartam csak úgy vaktában kenegetni a tudjukmimet. Életemben először női nőgyógyásznál voltam, nem volt rossz, de nem is volt jó nyilván, ki szeret ilyen helyekre járni. A diagnózisom egyébként megerősitette: gombás fertőzés, hurrá, repes a szivem. Kaptam krémet és tablettát is, remélem gyorsan hat, mert nagyon gáz, tényleg (még jó, hogy más tünetem nincs). Fél 2-kor végeztem a dokinál, beugrottam a Tescoba rúdsajtért (fontos, ennyi), majd átgurultam az East Wall-hoz egy Starbucksba, mert oda beszéltünk meg találkát egy lánnyal, aki megkeresett, hogy beszélhetnénk-e. Hát hogyne. Mivel még nem volt 2, mikor odaértem, beszaladtam a Mekibe egy wrap-ért és gyorsan megebédeltem, hogy tele gyomorral kezdhessem az órát. (Vicces volt, a Mekiben önkiszolgáló rendelő táblák voltak, csak be kellett irni, mit szeretnél, kifizetted és mint az Argosnál egyszer csak bemondták, hogy hohó, lehet menni a kajáért. Menő. Az asztaloknál meg nagy Ipadek voltak, ahol lehetett a Meki honlapját böngészni és volt rajta pár játék is a gyerekeknek. Mik vannak!) Na szóval a coaching. Jól ment, bár nagyon kemény volt a téma - Molly többször eszembe jutott, mert a lány története pont az volt, mint az övé: tavaly augusztusban betegségben meghalt Anyuka, most egy hónapja pedig az Apuka felakasztotta magát... Ahhoz képest, hogy 1,5 éven belül két szülőt vesztett el az emberke, igen jól tartotta magát, párszor persze elsirta magát, de ha belegondolok, hogy én hogy reagálnék egy hónappal az Apám öngyilkossága után, hát... Mindenesetre átbeszéltük a dolgot, mit érez, mit gondol, hogyan lehetne megkönnyiteni a gyászfolyamatot, ami még csak most kezdődött, ha úgy vesszük és úgy érzem, nem volt rossz ez az óra. Gyakorlásnak tuti jó volt (régebben mindig könnybe lábadt a szemem, ha sirni láttam valakit, akár csak egy filmben is, most abszolút sikerült távol maradnom az érzelmi töltéstől, tök büszke voltam magamra) és azt hiszem a lánynak is segitett, hogy egy idegennek beszélhetett a dologról.
Ez volt hát november utolsó hétvégéje, nem volt rossz, bár nem volt annyira aktiv a gyerekeknek, mint szokott, hát, igy jártak. (Ja, Peti fél 10 körül kijött, hogy fáj a hasa és hányingere van... Jaj. Adtam neki citromos vizet, törökülésben 10-ig játszottunk négy kör Guess Who-t (gondoltam fekve erősebb a hányinger) és most imádkozom, hogy ne hányjon éjjel. Csupa izgalom az élet.)