Csúnyán elkiabáltam, hogy egyszerű és szép a hét, Peti csütörtök - pénteken megint itthon volt, mert azzal ébresztett, hogy fáj a hasa. Csütörtökön tehát azzal kezdtünk, hogy kerestünk neki ultrahangost (ugyanoda mentünk végül, ahová én is jártam mindkét terhességem alatt) és kaptunk is extra sürgős időpontot délután 1-re. (Mint kiderült, ebédidőbe hivták be, különben csak jövő hétre lett volna időpont.) A délelőttöt tehát itthon töltöttük, mostam, teregettem, főztem, takaritottam és percenként próbáltam türelmemet nem elvesztve visszaverni Peti evésre irányuló támadásait - a vizsgálatra ugyanis üres hassal kellett mennünk... Végül fél 1kor indultunk neki Blackrock-nak és úgy beszéltük meg, hogy T. elviszi Petit az orvoshoz, én pedig azalatt bevásárolok Pajával a Supervaluban, ne sorakozzunk már fel 4-en egy ultrahang vizsgálatra. Mig tehát mi vásárolgattunk, Pipi hasát megultrahangozták és kiderült, amit eddig is sejtettünk, durva szorulása van, a belei fullon vannak... Na szuper, bár nyilván lehetett volna rosszabb is az eredmény. Mivel szegény egész délelőtt éhezett, már a kocsiban befalta a kézműves citromos sütit, amit vigaszdijként vettem neki a Supervalu előtti kis piacon és megbeszéltük, hogy mostantól nuku csokis-kakaós süti, keksz, emenc és a többi fos, amit nasiként eszeget (velem együtt), beszedi a gp által felirt borzalmas izű hashajtót és rááll a gyümikre, zöldségekre, mert egyébként gond lesz. Délután bementem a városközpontba busszal, vettem áfonyát, körtét, epret és egy üveg smoothie-t a Dunnes-ban, majd végigvánszorogtam öt üzleten, mert szerettem volna venni magamnak egy farmert, egy pizsamát és egy csizmát, de már az első bolt után hányingerem lett az idegtől, mennyire gyűlölök ruhát venni, mert minden nagy, minden kicsi, minden bő, minden szűk, minden ronda, minden drága. (Ha tudja valaki, miért nem gyártanak normális ujjhosszú pizsamát, szóljon. Értem én, hogy divat meg hóbort, de bazzeg ki az, akinek kényelmes rövidujjas pizsifelsőben aludni télen és ki az, akit nem idegesit, ha a pizsiujja öt centivel ér könyék alá? (Ez a hosszúujjas pizsama...) És akkor ugyanez a kin a farmernél is, aminek a 70%-a skinny, 20%-a super skinny, 10%-a pedig straight... És akkor oké, rábeszélem magam egy skinny-re, majd hordom csizmával, de akkor ami jó combban, az akkora derékban, hogy valakit még magam elé vehetnék és még akkor is lötyögne. Öv persze nem jön számitásba, mert mindenhol csak M-es vagy L-es van, nekem meg XS kéne, de igy januárban a sok árleszállitás után már semmi nincs készleten, úgyhogy végül maradtam egy bő skinny farmernál, ne menjek már haza üres kézzel, de közben forrongtam, mennyire utálom ezt csinálni Tipikus first world problem, nyilván, de gyűlölöm, hogy öreg is vagyok és a ruháim is bénák, bahhh.)

Pénteken, miután Petit telenyomtuk mindenféle hashajtóval, természetesen megint nem ment suliba, ráadásul mivel T. elvitte az autót, itthon ragadtunk, nem tudtunk sehová se menni. Hálistennek azért nem volt totál őrület, Palika pl csomószor elvonult nézegetni a Vidám Mesék könyvét, nála most érett be a dolog... (Mondjuk tiz percenként kérte, hogy olvassam fel az Okoska-botocskát, de sebaj, ez legyen a legkevesebb, olvasom én, ha kell, még évekig.) Délután éppúgy, mint délelőtt szintén nem mentünk sehová, mert T. megint elvitte az autót, ez a nap volt hát az abszolút Itthon Maradós Nap.

Mivel csütörtök-péntek igen laza volt, szombatra viszont napsütést igértek, rábeszéltem T.-t, hogy menjünk el az Ardgillan Castle-hoz, mert már nagyon régóta vágytam oda. Még 2009-ben, gyerekek előtt jártunk ott, akkor bementünk a kastélyba is, izgi volt, most viszont nyilván azt kihagytuk, helyette viszont játszóztunk, scone-oztunk és sétáltunk egy nagyot. Bár sütött a nap, meglepően hideg volt, a játszó pedig sajnos elég vizes volt még, de ennek ellenére jót szórakoztunk, jó kis nap volt.

A kastély fekvése gyönyörű, mindenhonnan látni a tengert, ráadásul nemrég csináltak egy Fairy Trail-t is az egyik ösvényre, igy nem volt nehéz rábeszélni a fiúkat, hogy játszózás és sütizés után sétáljunk is kicsit... 2 körül értünk haza, mivel főzni nem főztem, ebédre pizzát ettünk, uzsonnára pedig kipróbáltuk a Boston Donuts fánkjait. (Decemberben nyitott egy üzletük a kis Tesconk mellett, kb 10 perc sétára tőlünk, jajj nekem.) A fánkok mondjuk aranyáron voltak (€3 per darab), ráadásul iszonyúúúú édes volt mind, szóval nem lesz ebből a fánkozásból rendszer, de egyszer-egyszer azért belefér úgy gondolom, főleg egy ilyen szép nap megkoronázása után.
És hát Pál a szép meg a jellemzően mókamiki: