És én nem tudom, mi van, de annak ellenére, hogy hazajöttünk, folytatódik a kinlódás.
Múlt pénteken, 3-án érkeztünk ugye, a gép fél 9 körül szállt le (otthoni idő szerint fél 10), mire hazakeveredtünk, volt negyed 10, Paja persze elaludt a kocsiban (a gépen nem tud aludni 1 éves kora óta, nyilván, mert miért is lenne mázlink - egy ismerős kisfiú még 7 évesen is rendre bealszik bakker), na szóval dilemmáztunk, hogy hozzuk fel, fürdessük-e ilyesmik, végül felcipeltem, kicseréltem a pelusát, ráadtam egy pizsit és beguritottam az ágyába, ahol folytatta is az alvást egészen 2-ig, amikor is menetrendszerűen átjött mellém és újra visszaaludt 7-ig, amikor ébresztett, hogy szomjas, kér inni, én meg félálomban odaadtam neki a még este odakészitett pohárka vizemet, majd villámgyorsan kipattantam az ágyból, de eddigre szegény már teljesen összehányta magát és a szőnyeget is. Hát jó reggelt. (Hálistennek a nap folyamán már jól volt amúgy, sőt, túlságosan is jól, Petivel ketten olyan show-kat nyomtak egész hétvégén, hogy azt hittem felakasztom magam (és ez az érzés azóta sem múlt el.)) Na tehát ugye akkor a szombat: délelőtt T. odaadta a fiúk hűűű, sok orvosnál jártatok ajándékait (hiába kérdeztem, hogy ezeket most pontosan minek, nem tudott válaszolni), Palika kapott egy pingvin csúszdát, Peti meg egy robotot, de mig az előbbi nagy hit volt, az utóbbi sajnos nem működött... A hányás után a nap következő kinja tehát a hiszti volt, amit Pipi csalódottságában levágott, én meg bár értettem, hogy szomorú és dühös, egy idő után baromi nehezen viseltem, hogy hol orditva sir, hol csendesen zokog a szobájában, hogy ekkora szerencsétlenség érte, hogy hibás az a k*rva robot. T. amúgy délelőtt elvitte a kocsit egy szerelőhöz, mert a reptérre menet történt valami a fékkel, ami miatt úgy csikorgott, mint az életünk, egyedül maradtam hát a két gyerekkel, miközben igyekeztem kipakolni, szóval jó volt, na... T. végül 1 körül ért haza, sikerült megbütyköltetnie az autót, úgyhogy délután óriási programunk volt, elmentünk a Merrion Tesco-ba bevásárolni, ha már játszózni nem tudtunk, mert esett az eső egész nap. Délután a fiúk megkapták a közös ajándékukat is (mert ilyen is volt!), egy air hockey-t, ami szintén nyerő, szeretik hálaistennek... (Hozzám is jött ám a Mikulás, kaptam egy csomó zoknit, bugyit és egy tök szép törtfehér vastag kardigánt, amire már nagyon vágytam, de sóher voltam kiadni érte egy vagyont.)

Vasárnap folytatódott a szuper időjárás, úgyhogy délelőtt itthon maradtunk és mivel a gyerekek már totál kokik voltak a bezártságtól, imádkoztunk, hogy délutánra javuljon kicsit az idő. Imáink meghallgatásra kerültek, délutánra elállt az eső, mit volt hát mit tenni, elautóztunk Dun Laoghaire-be sétálni. Miután minden tiszta viz volt, csak a nagy kigyónál ugráltunk egy sort, majd mivel hideg is volt, elsétáltunk az Eddie Rocket's-be és vettünk két adag sültkrumplit, búfelejtőnek. Hazafelé benéztünk Sandycove-ra is, felgyalogoltunk a Forty Foot-hoz, majd szépen 5re hazaautóztunk, de eddigre az idegeink cafatokban lógtak, mert a fiúk vagy megállás nélkül vitatkoztak vagy csak egyszerűen folyton beszéltek, miközben olyan gyerekes dolgokat csináltak, hogy húzták a kezüket a keritéseken, majd hogy eltüntessék róluk a koszt, elkezdték nyalogatni az ujjaikat. (Értem én, hogy gyerekek, de bazzeg hogy lehet ilyet csinálni?! Peti soha életben nem szopta az ujját, soha nem kapta be a kezét, még babaként sem, de úgy 4 évesen elkezdte, hogy ha mondjuk BKV-zunk vagy hasonlóan tiszta helyen vagyunk, bekapja az ujjait, csak úgy poénból. És leszarja vagy nem emlékszik rá, hogy ha én ezt meglátom, akkor elönti a sz*r az agyam, mert undoritónak tartom...) Na mindegy, a lényeg a lényeg, igy vagy úgy, de túléltük a hétvégét és várva-vártuk a következő hetet.