Furcsán végződött ez a hetünk, nem történt semmi különös, de nem is tudom, olyan kis melankólikus vagyok...
Csütörtökön Pipi már ment suliba, visszatértünk hát a normális kerékvágásba. T. elvitte őt fél 9 körül, én meg Pajával 9kor mentem az oviba. A sarkon szokás szerint ott ült a csövi bácsi, aki október óta mindig ott van és aki mindig biccent, ha arra járunk, hiszen már felismer, naponta négyszer (néha hatszor) megyek el mellette... Amikor először láttuk ott ülni, nem is voltunk biztosak abban, hajléktalan-e, mert egész jó ruhái voltak és mindig szólt mellette egy magnó, amin különböző 70es évekbeli számok mentek. Egyszer egy ősrégi telefont is nyomkodott úgy rémlik. Október óta minden nap láttuk, hol a padon, hol a bank mellett, szóval valahol mindig itt volt a környéken. Ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csövi, észrevettük a paplant a háta mögött és megjelent egy ócska szatyor is a lábánál. Most, hogy két hete iszonyú hideg van, sokszor gondoltam rá és reméltem, hogy van hova mennie éjszaka. Na szóval csütörtökön szokás szerint biccentettünk, leadtam Palikát az oviban és bár nem akartam boltba menni, a lábaim automatikusan elvittek a Tescoba és vettem pár dolgot emberünknek... (Egy forró kávét, egy csomag banánt, pár bagettet, szalámit, kekszet meg egy tejet. Kapkodva vásároltam, mert féltem, hogy arrébb sétál, mire végzek.) Igyekeztem nem szipogni, mikor odaadtam neki a zacskót, de mikor nagy szabadkozások után végre elfogadta a csomit és bemutatkozott, nem tudtam nem elsirni magam, ugyanis Paul-nak hivták... Basszus! Hogy ne nézzen már ki olyan hülyén, hogy én sirok az ő sorsán, elmondtam, hogy Palika is Paul és nagyon megdöbbentett ez a kapcsolódás... Beszélgettünk kicsit, elmondta, hogy itt a padon alszik kinn minden éjjel és bár felajánlottam, hogy mondja, ha szüksége van valamire, mert szerzek bármit, csak a fejét rázta, hogy nem, nem, köszöni, megvan ő... Délelőtt a Debenhams-ba kellett mennem, felvenni Paja cipőjét, mert már lassan két hete megérkezett, de nem emlékszem semmire, mi volt, hogy volt, robotpilóta üzemmódban vásároltam, mert közben végig azon agyaltam, mit tehetnék szegény bácsiért. (Illetve közben hánytam, hogy lehet ilyen szemét a világ, hogy van, aki az utcán alszik és van, aki €50-ért vesz magának egy pár zoknit... Kivoltam na, óriási volt a kontraszt a hiperposh Blackrock és a bácsi között.) Mikor hazaértem, sütöttem gyorsan egy virslit, egy sajttal együtt beletekertem egy palacsintába, főztem egy nagy adag teát és egy termoszban elvittem Paul-nak a palival együtt, mikor mentem Pajáért az oviba. Szegény nem győzött hálálkodni megint, látszott rajta, hogy nagyon örül. Délutánra kicsit jobb hangulatom lett: jógára mentünk a fiúkkal, Petinek lett volna óra fél 4től, de mivel a pontos és preciz ir cimeket képtelenség dekódolni, nem találtuk meg a helyet, úgyhogy bosszúból elmentünk egy kis helyi könyvesboltba nézegetni. Mikor Gyuláék elköltöztek, hagytak itt nekünk pár ajándékutalványt, amit nem sikerült beváltaniuk már, szóval nem véletlenül választottuk ezt a kis boltot, el kellett költenünk €15-t... (Két €15-s utalványt kaptunk ide meg egy €20-sat az Art & Hobby-ba.) Háááát, ahogy számitottam, iszonyú drága bolt volt ez sajnos, két könyvet nem tudtunk volna venni €15-ból (a legolcsóbb puhaboritású könyv €8.99 volt), igy egy Scratch and Sketch könyvet választottunk, még hozzá a Things that go-t. Megbeszéltük, hogy meglepjük T.-t, majd úgy csinálunk, mintha a Mikulás hozta volna a könyvecskét, ami mögött az a ráció, hogy nem akartam csak úgy adni nekik valamit, mikor úgyis mindjárt jön a Mikulás és Karácsony is... Na tehát 5 körül értünk haza, Peti gondosan elrejtette a könyvet és csodák csodájára nem kotyogta ki T.-nek a kis paktumunkat, nem is értem, hogy birta ki. Este végig azon agyaltam, hogy segithetnék a bácsinak és baromi mérges voltam, mikor láttam, hogy éjjel megint minusz lesz...
Pénteken reggel mivel nem volt itthon kenyér, csak egy kis forró teát vittem neki, ő meg boldogan mondta, hogy vasárnap megy haza Belfastba, rokonokhoz. Kimondhatatlanul örültem, de kicsit aggódom, mi van, ha csak kamuzott és nincs is hova mennie... Délelőtt T. szabin volt, igy miután elvitte a kocsit szervizbe és hazaért, összeszedtük az iratainkat és elmentünk egy ügyvédhez aláiratni az állampolgársági kérelmeinket. Hogy ezt a lépést megünnepeljük, rántott húst csináltam ebédre rizi-bizivel. (Isteni lett és véééégre nem égett le a bunda a húsról.) Mikor mentem Pipiért a suliba, megint láttuk Paul-t, a banknál, vidáman integett nekünk át az út túloldalára. Mivel siettünk, csak pár szót váltottunk, mondta, hogy már szombaton hazamegy, busszal... Sok szerencsét kivántunk egymásnak, kérdeztem, jön-e még Dublinba, de azt mondta, nem, adott neki egy esélyt, nem jött be, ő többet ide nem jön. Utólag sajnálom, hogy nem vittem neki valami "búcsúajándékot", de az vigasztal, hogy mikor T. elment a kocsiért a szervizbe, visszafelé megkereste a banknál és ő is adott neki egy zacskó ételt... (Cuki, nem?)
Nehéz megfogalmazni, mit gondolok erről az egészről... Sajnálom, hogy nem beszélgettem vele többet, hogy nem tudtam meg, mi a sztori a hajléktalansága mögött, hogy került az utcára és miért (nem akartam tolakodónak tűnni, csak azért nem kérdeztem rá ezekre a dolgokra) és nagyon-nagyon bizom benne, hogy Belfastban nem az utcán fog élni... Zavar, hogy már sosem tudom meg, mi lett a sorsa, mihez kezd ezek után, hogy jól lesz-e. Tudom, baromság, nem kéne ezen agyalnom, semmi közöm hozzá, de na. Nagyon megérintett ez a pár nap, rengeteget járt az eszemben és bár semmit nem tudok róla, tényleg, tiszta szivből kivánom, hogy megoldódjon az élete és jobbra forduljon a sora. Szipp.

Ja és hogy miért pont ez a bácsi? Nem tudom. Talán mert felénk ritka a hajléktalan, ez egy posh környék, itt nincs minden kapualjban csövi... Van egy pár, persze, de ők a boltok előtt ülnek, egy dobozkával a kezükben és kéregetnek. Néznek és kérnek. Ez a bácsi nem kéregetett soha. Nem kért. Csak ült a padon, hallgatta a rádióját és nézegette a járókelőket. És valahogy olyan normális, kedves arca volt, nem tűnt alkoholistának, drogosnak, mint sok csövi. És mert Paul-nak hivták.
Hát ennyi és nem több, a világ helyzete...

 

I laughed and shook his hand, and made my way back home 
I searched for form and land, for years and years I roamed 
I gazed a gazely stare at all the millions here 
We must have died alone, a long long time ago.