Húsvét hétfőt - bár először tanakodtunk, menjünk-e locsolni valahova - végül otthon töltöttük egy az egyben. Reggel a fiúk megkeresgették a lakásban eldugott apróságokat (csak édességet kaptak illetve egy pár kis doboz csillogós
Play Doh-t), majd Peti és T. elkezdtek panaszkodni, hogy fáj a hasuk... Mivel mind a négyen ugyanazt ettük, én elvetettem az ételmérgezés ötletét, T. azonban meg volt róla győződve, hogy a reggelire evett Tesco-s sonka volt a ludas, hiszen ő már evés közben érezte, hogy "büdös" (nem volt az, sonkaszaga volt). A nap innentől kezdve mókásan telt: Peti hányt és fosott felváltva, T. pedig "csak" a WC-re járt és fájlalta a hasát, mi meg Palikával pislogtunk, hogy mégis ezeket mi lelte. Estére T. belázasodott, ami nagyon rosszul érintett minket, hiába vett ugyanis be bármit, nem ment 39.5 alá a láza, ami nála nagy gáz mint tudjuk.
A napok innentől kezdve csendes agóniában teltek: Peti ugyan keddre jobban lett, már nem hányt, T. viszont egyre rosszabbul érezte magát, egyre gyengébb lett, egyre lázasabb és egyre többször beszélt furcsaságokat... (Mondott egy mondatot és bele-beleszúrt egy-egy oda nem illő szót vagy két hasonló hangzású, de teljesen más értelmű szót felcserélt, ilyesmik.) Mivel mindketten tudtuk, mi következik, T. elkezdte szedni a Frisiumot, amit még az otthoni neurológus javasolt neki, ha gond van.
Miután kedden - szerdán egyre romlott a helyzet (borzalom volt amúgy, T. benn feküdt a hálóban, én a fiúkkal kinn játszottam a nappaliban, de nyilván nem szabadott rohangálni, hangoskodni és bár a gyerekek roppant jól viselkedtek, én iszonyúan sajnáltam őket, hiszen konkrétan be voltak zárva a tavaszi szünetükben, mert egyszerűen nem mertem itthon hagyni T-t egyedül, szörnyű ez, borzasztó, de tényleg), szerda este elvittem a VHI Swift Clinicre, hogy mégis csináljanak már valamit, mert alig tud járni és beszélni és közben tök lázas. Este 6 körül indultunk Dundrumba, természetesen mind a négyen, majd leadtam T.-t és loholtunk is haza fürdeni, mert megvárni nem akartuk, az túl sok lett volna a fiúknak. Végül T. nem soká, olyan 8 körül ért haza taxival a szokásos diagnózissal: nem tudják, mi ez, várjunk, majd csak lesz valami... (€200-ért végülis teljesen megérte ez a vizsgálat úgy gondolom.)
Csütörtökön újabb körünk volt az egészségügy útvesztőiben: délelőtt a Blackrock Clinic-re vittük T.-t, hátha majd ott történik valami... Történt is: vettek tőle vért, csináltak egy EKG-t (minek, istenem, de minek!) meg talán egy CT-t és megállapitották, hogy minden oké, mehet haza. EEG persze nem készült,
mert minek is, mert az egyetlen orvos, aki ért az EEG-hez, épp nem volt benn... (Ja, végülis csak az mutatta volna ki, mi van ilyenkor az agyában, de semmi baj...) Amig őt vizsgálgatták, mi a fiúkkal a Carysfort parkban sétáltunk és játszóztunk kicsit, de mivel roppantul fáztunk, egy idő után feladtuk és hazamentünk, miután szóltunk T.-nek, hogy ha kész van, hivjon és megyünk érte. Délután jött a Supervalu-s fickó, hozott mindenfélét, majd mikor elment, indultunk T.-ért, aki időközben végzett. Újabb €500 kifizetése után tehát még mindig nem voltunk sehol: mindenki csak széttárta a karjait, hogy hmm, hmm, érdekes, de segiteni senki nem segitett. Mivel ezen a nesze semmi, fogd meg jól hozzáálláson baromira felcsesztem magam, estefelé rábeszéltem T.-t, hogy végső lépésként menjünk el a St Vincent-be az ügyeletre, ott feküdt kétszer 2,5 hetet, van róla 60 oldal minimum, onnan tuti nem küldik el, mivel alig jár és beszél, bizti benn tartják egy-két éjszakára megfigyelni és ha rohama lesz, legalább helyben tudják kezelni, nem nekünk kell rátalálni és riasztani a mentőket. Hivtuk hát Artúrt, aki sittysutty itt termett és miután a fiúk megfürödtek, itthagytuk őket, hogy oldják meg az estét, nagyok már... Az A&E-re fél 8 körül értünk oda, a triage-be 8 körül hivtak be, orvost viszont az istennek nem láttunk egészen 11ig. 11 körül egy nyegle ir doki a folyosón (!), úgy 30 beteg között vizsgálta meg T.-t (a szokásos alap neurológiai tesztet nyomta le), majd közölte, hogy nincs oka benn tartani, viszlát. (Őőőő... Ja, végülis a beszédproblémája mindenkinek van...) Miután kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nézzen már rá, szarul van, nagy nehezen elment beszélni a főnökével, aki fél óra múlva elmondta ugyanezt, mint a nyegle, hozzátéve, hogy ezzel az erővel bármelyik epilepsziást benn tarthatná, hogy
hátha rohama lesz. Elmondtam neki (én, az orvosnak, világos), hogy bazmeg ez nem epilepszia, ő nem úgy van, hogy sétál az utcán és bámmm, out of the blue elvágódik és rohama van, hanem napokon, heteken át köhög (pipa), belázasodik (pipa), majd elkezd félrebeszélni (pipa) és a mozgása koordinálatlan lesz (pipa), majd két-három nap múlva mindennek megfejeléseképp rohama lesz. Erre összesen annyit tudott kinyögni az a szerencsétlen, hogy bizzunk a neurológusunkban, ő biztos tudja, mi a teendő. Rákérdeztem, hogy arra a neurológusra gondol-e, aki egy éve nem látta T.-t és akitől a héten jött levél, hogy a tavaly egyeztetett július végi időpontot is sajnos törölniük kell...? (Igen, 2017 áprilisában látta az orvos, évente (!) kéne ellenőrzésre járnia, de a 2018 áprilisi időpontja eleve júliusra csúszott, majd azt is törölték... És NINCS magán neurológus! 19 = tizenkilenc neurológus van Irországban. Összesen 19!) Miután igy sem győztem meg emberünket (
mert egy f*sz volt), mondtam neki, hogy akkor viszlát reggel, mikor majd mentő hozza be T.-t, miután otthon összeesett a konyhában, majd nagy dérrel-dúrral, orrom alatt fuckoff-ot morogva kikisértem T.-t a betegek közül. Hazafelé már csak röhögni tudtunk a dolgon, hogy éljen a Nyugat, ahol persze mindig minden jobb... Persze... Röhej.
A péntek - szombat hasonlóan telt, mint a hét eleje: T. feküdt, mi meg kussban próbáltunk túlélni a nappaliban. Szombaton, mivel még mindig nem mertem egyedül hagyni T.-t, Artúr megint átjött, mig én a fiúkkal elmentem bevásárolni a Tescoba.
Vasárnap - mivel választás volt - kimerészkedtünk a nagykövetségig, de ez az össz-vissz fél órás kirándulás baromira kifárasztotta T.-t: alig tudott lépcsőzni, sőt, a regisztrációs lap aláirásával is voltak gondjai... Délutánra kicsit jobban lett, innentől a nap a választási hirek böngészésével (majd estefelé sirással) telt.
Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, de ez a hetünk borzasztóan telt. Az sem volt semmi, ami előtte volt, Peti fülgyulladása, a rengeteg köhögés, orrfolyás, láz, de ez a hét feltette az i-re pontot. Mintha rémálmodnánk... Végső elkeseredésemben kitaláltam, hogy oké, leszarok mindent, húzzunk haza a fenébe, mert ez igy nem mehet tovább, hogy úgy vagyunk itt, mint az ujjunk és egy barátunkat kell megkérni, hogy munka után ugyan jöjjön már el, hogy el tudjam vinni T-t az ügyeletre, ahol egyébként is sötét vadbarmok vannak és különben is hideg van és sötét és szél az év 11 hónapjában, de a szép elhatározásom egy az egyben szertefoszlott hallva a hireket, hogy megint mi lett a szavazás eredménye... Komolyan, itt sirtam, hogy bazmeg ilyen nincs... Olyan szépen rábeszéltek a körülmények a hazaköltözésre, végre rábólintottam, hogy oké, nincs más út, változás kell, mert ez az ország megöl minket és bámmmm, jött a józanitó pofon, hogy otthon mi vár, mi várna ránk...
Tudom, nyilván ez nem a világvége, lehet igy is élni Magyarországon, de ha már nem vagy otthon 10 éve, visszatérni egy olyan országba, aminek a közhangulata ezerszer rosszabb, mint 2008-ban, mikor utoljára (gyerek nélkül!) otthonodnak mondhattad, hát... Nem egy vonzó perspektiva azt kell mondjam. "Sajnos" az irek emberségből kivételesen
pont jók: barátságosak, viccesek, könnyedek, lazák, pont a magyarok ellentétei... És ez a választási eredmény most durván megmutatta, mit várhatunk, ha hazamegyünk.
Isteni.
