Újra álláskeresésben

Jut eszembe múlt héten dolgoztam utoljára. Szeptember végén kezdtem ugye és az elején még tetszett is a dolog, de ahogy haladtak előre a hetek, világosodott lassacskán az elmém és úgy január közepén - végén eldöntöttem, hogy nem fogom aláirni a szerződésem meghosszabbitását. Február 25-én járt le, én pedig február 17-én szóltam, hogy hello, én ezt igy nem. Mázlim volt, mert ráfoghattam a dolgot a covid enyhitésre, mondtam, hogy saaaaajnos T.-nek márciustól vissza kell mennie dolgoznia az irodába (áprilistól kell és csak 3 napra, de mindegy), úgyhogy nem égettem fel minden hidat, de asszem csak a legvégső esetben mennék vissza, akkor sem szivesen. Hogy miért? Hát lássuk csak:

• Amikor interjúztam, mondtam, hogy én főleg hétköznap délelőtt szeretnék jönni, mondták, hogy oké, hetente változik a beosztás, de vagyunk tizen, megoldható. Nagyjából 16-18 órában egyeztünk meg, én úgy számoltam, hogy vagy szerda - csütörtök - péntek dolgozom délelőttönként, mondjuk 8.30-2-ig, esetleg 3-ig vagy mondjuk lesz két hosszú napom, csütörtök-péntek 8.30-18-ig és kész. Na, ez a legritkább esetben volt igy, általában 22-24 órát dolgoztam, de többször volt, hogy 28-at, négy napra elhúzva (tehát szombaton vagy vasárnap is be kellett mennem, mert hétfőn-kedden zárva van a hely). 
• A beosztást kedden kaptuk meg a hétre, ha szerencsém volt délelőtt, ha nem, akkor este 9-kor derült ki, hogy másnaptól mikor is dolgozom pontosan... 
• Ha véletlenül normálisabb volt a beosztásom, mondjuk szerda 8.30-17.30 és csütörtök-péntek 12-17.30, akkor 98%-ban kaptam az utolsó pillanatban egy-egy füttyöt, hogy mégis be kéne jönni csütörtök-péntek délelőtt is, mert xy nem ér rá / beteg / felmondott / bármi.
• Amikor az eredeti szerződésem meghosszabbitották, volt egy beszélgetés a HR-rel, mi tetszik, mi nem tetszik és akkor jeleztem, hogy 1) túl sok órám van 2) túl széthúzva 3) túl későn jön a beosztás 4) tök mindegy a beosztás, mert a végén úgyis az van, hogy mindig engem ugrasztanak ha kell, ha nem és akkor mondta a HR-es csaj, hogy hát igyekeznek, de ez ilyen, mindenkinek meg kell lennie a 20 (!) órának, mert csak akkor kap valami állami segélyt a munkáltató utánunk és egyébként is, azt mondtam, hogy rugalmas vagyok szerdától vasárnapig bármikor behivhatnak, úgyhogy igy jártam. 
• Na ezután a beszélgetés után éreztem azt, hogy nem lesz hosszú életem itt, nem is azért, mert 20 óra a minimum és full rugalmasságot várnak éhbérért (€10.50/óra volt a fizetésem, az utóbbi napokban láttam egy csomó hirdetést, ahol €16-18-s órabérért keresnek takaritókat (!)), hanem mert ez mind szép és jó lenne, ha nem csak tőlem várnák el ezt a két dolgot. Mindenki ugyanazt a szerződést irta alá, ehhez képest a két teljes munkaidős csajon kivül csak én dolgoztam ennyi órát és négy-öt napra elhúzva, a többiek mind csak hétvégén voltak benn - ráadásul nem is reggeltől-estig, hanem mondjuk szombat 9-18-ig és vasárnap 9-15-ig... Érdekes módon tőlük nem várták el a heti minimum 20 órát és ők sosem jöttek be hétköznap, de én legyek benn hétköznap és hétvégén is... Hát köszi. 
• Nyilván ahogy telt az idő, rádöbbentem az összefüggésekre, a rokoni kapcsolatokra, hogy a hétvégi dolgozók között van a manager két unokahúga, barátnője és a supervisor testvére és volt osztálytársa szóval őőőő... Ennyit erről. 
• És akkor arról még nem beszéltem, hogy minden munkanapomon Kőműves Kelemennek éreztem magam, amit egyik nap felépitettem, másnapra leomlott, mert volt ezer apró feladat, amit csak én csináltam és senki más és egy idő után ez rohadt frusztráló és fárasztó lett. A napok nagy részében a munkaidő 98%-át effektiv munkával töltöttem, mert mindig volt mit tenni, de hiába csináltam meg valamit mondjuk pénteken - teszem azt kimostam a hűtőt, mert már hánytam, ha ránéztem olyan dzsuvás volt -, biztosra vehettem, hogy mikor szerdán visszamentem, újra úgy nézett ki, mint amibe beleokádtak, mert valamelyik hülye nem csavarta rá jól a tejesdoboz kupakját... És nyilván miután én csináltam a munkák nagy részét, ha valami nem volt kész, tuti, hogy nekem szólt a manager, hogy ejnye, álljak már neki - miközben a rokonai lazán trécseltek órákon át és sóhajtoztak, hogy unatkoznak... Szóval voltak pillanatok, mikor legszivesebben kiviharzottam volna az egész kócerájból, hogy tudjátok mit, le vagytok ti szarva... És tulképp most hogy belegondolok, ezt is csináltam múlt pénteken haha, szóval ennyike. Öreg vagyok én már bohócnak...