Anyukám covidos

Igy 2 év után őt is utólérte ez a szar... Csütörtök délelőtt megkapta a negyedik oltását, estére már gyengének érezte magát, másnap reggelre belázasodott - szombat délelőtt csinált egy tesztet - pozitiv... Ma már nem volt láza, de elkezdett köhögni, ami mondjuk nem túl megnyugtató... Izgulok. 

Hosszú hétvége

A múlt hét különleges volt Irországban: miután a St Patrick nap csütörtökre esett, péntek is munkaszüneti nap lett, igy 4 napos hosszú hétvégénk volt, amit errefelé le sem kell dolgozni se előre, se utólag. Minden adott volt egy fergeteges hétvégéhez: 2019 óta először újra voltak programok és a kb két héten át folyamatosan zuhogó eső után végre kisütött a nap és ragyogó idő volt már szerdától kezdve. Mivel T. úgy érezte, dolgoznia kell, ha áprilisban ki akar venni 2.5 hetet (erről később), ezer jobbnál-jobb tervem volt, hogyan üssük el az időt a gyerekekkel, hova menjünk, mit csináljunk, mint a régi szép időkben... 

Hát, ahogy az sejthető, nem jött össze a dolog. Szerdán Green Day volt a suliban, a fiúk annak rendje és módja szerint zöldbe öltözve mentek, Petinek a hajába is festettünk pár csikot, de Palika már reggel jelezte, hogy valami nem stimmel nála, nincs túl jól. Miután láza nem volt, elvittem azért, mert miért is ne, de amikor délután kókatagon jött ki a suliból, már tudtam, hogy lázas. Hát nyilván, 38.5. Palika előtörténetét ismerve biztam benne, hogy hamar átszalad rajta a láz és igy is lett, szerdán este még 38.5-el feküdt le, de csütörtökön már csak max 38-ig ment fel neki, úgy, hogy csak délelőtt kapott egy Nurofent és annyi, délután 2-3tól már csak 37.3-37.4-eket mértünk, még este, lefekvés előtt is. Mivel csütörtökön ugye egész nap ágyban maradt a legény (ha beteg, Palika nagyon jó beteg, fekszik, mint annak a rendje), Petivel felkerekedtünk és elbicajoztunk Harold's Crossra, mint tavaly ilyenkor, mikor még nem járhatott iskolába... Napsütésben indultunk, de már a sarkon orkán erejű szembeszélben tekertünk, azt hittem odafagyok a biciklire, de azért hősiesen kitartottunk és fél óra után megérkeztünk a játszóra, ahol Peti hintázott kicsit, majd kapott egy fagyit és indultunk is vissza. Mire hazaértünk, a felvonulás már elkezdődött, úgyhogy a TV-n követtük az eseményeket (vicces amúgy, hogy ez volt a 13. St Patrick napunk Irországban, ráadásul fél óra sétára lakunk a központtól, de még csak egyszer láttam a vonulókat, 2010-ben, mikor 7 hónapos terhesen betekertem a St Stephen's Green-hez). Pénteken, mivel Palika már nagyon fickós volt, elmentünk a Fernhill Gardens-be sétálni illetve hazafelé beugrottunk egy biciklikereskedésbe, mert mindketten kinőtték a bicajukat, gondoltuk körbenézünk, mi a pálya. Nyilvánvalóan nem találtunk megfelelő cangát egyiknek sem (a fickó egy darab használt példányt tudott mutatni Petinek, €375-ért, hát, köszi, nem), úgyhogy szépen hazaautóztunk, majd körbenézünk az adverts-en felkiáltással. A délután idillien telt: Gazdálkodj Okosoztunk, elvoltunk. A terv az volt, hogy másnap, szombaton Bray-be dartozunk és megnézzük a vidámparkot meg az oldtimer bemutatót, de sajnos ezt is keresztülhúzta Palika, aki szombat hajnalban 6-kor odamászott hozzám és közölte, hogy nem tud lábra állni, mert nagyon fáj mindkét vádlija... Köpni-nyelni nem tudtam, mi az isten van, Petinél is volt hasonló, többször is, úgyhogy annyira nem paráztam rá a dologra, de azért na, órákon át böngésztem a netet, mégis mi lehet ez. Miután elnyomtam magamban az izomsorvadás, ALS, Lyme-kór és Duchenne szindróma diagnózisokat, abban maradtam magammal, hogy biztos a virus húzódott rá az izmaira és pár óra múlva jobban lesz (mint ahogy Peti is mindig jobban lett kb fél nap múlva). Hogy Peti ne maradjon már ki minden jóból és szivjon némi levegőt, ketten elmentünk Bray-be, darttal, majd miután sétáltunk kicsit és megnéztük az autókat, leültünk a partra inni egy jégkását és megállapitottuk, hogy hiányoznak a többiek. 4 körül már otthon is voltunk, akkor T. sütött egy halom palacsintát és ezzel lezártnak is tekintettük a napot, bizva benne, hogy másnapra Palika sokkal jobban lesz. Na, lelövöm a poént, nem lett sokkal jobban. Ici-picit javult, de még vasárnap reggel is csak kacsázva tudott bicegni, úgyhogy T. elment Pipivel sétálni a Herbert parkba, én meg elvittem Pált a VHI Swift Clinicre, a világ végére, ahol közölték, hogy jaaa, hát ők ilyennel nem foglalkoznak, vigyem be a gyerekkórházba... Köszi, mondjuk nem véletlenül vittem magánklinikára csórikámat, reméltem, hogy ott 1-2 óra alatt ellátják, megvizsgálják és nem kell az állami gyerekkórházzal szarakodni, ahol minimum 6-8 órát kell várni a tömegben, dehát nyilván, ez Irország, ahol privátba csak akkor mehetsz, ha eltört a kezed vagy elvágtad az ujjad, más problémával ők ugyan nem foglalkoznak, pfff... (Meg is fogadtam, hogy többet én ide nem cipelem el a gyerekeket, mert semmi értelme, ha összesen törött végtagokkal fogadnak...) Na szóval áteveztünk Crumlinba (csak jelzem, hogy a rohadt Swift Clinic 21 km-re volt a gyerekkórháztól, miközben Dublin egy kisváros), pont dél volt, mikor leparkoltunk. A Triage-ba elég gyorsan, kb negyed óra múlva bejutottunk, de orvos elé csak fél 3kor... Már azt hittem eldobom az agyam, tekintve, hogy rajtunk kivül 2 gyerek várt összesen először, majd ők végeztek, mi meg még mindig sehol sem tartottunk. Össze-vissza cserélődtek mellettünk a népek, hol 2 új ember várt, hol 4, de mindenki előbb hazament, mint mi. Bahhhh! Végül fél 3kor jött egy kedves, fiatal doki, aki megvizsgálta Palikát, vett tőle vért és közölte, hogy úgy 1.5 óra a véreredmény, azt meg kell várnunk még, de ne izguljunk, valószinűleg "csak" izomgyulladás, de ezt nyilván a vértesztnek meg kell még erősitenie. A 1.5 óra nyilván több, mint 2.5 óra lett, szóval negyed 6 volt, mire a doki végre visszajött és mondta, hogy igen, ez virus okozta izomgyulladás, pár nap és minden oké lesz, de biztos, ami biztos, pénteken még jöjjünk vissza egy újabb vértesztre. Piha... Negyed 7-re haza is értünk, kicsit megnyugodtunk és hát igy zártuk ezt a cseppet sem tökeletes, szerencsétlen kis hosszú hétvégét... 

Magyar magyarnak farkasa

Na, csak hogy ez is itt legyen:

Van ez a Horváth Judit, aki az állami tv-ben, rádióban nyilatkozik néha Dublinból 2019 vége óta, mióta a férje lett a dublini kulturális attasé (hogy ő mit csinál, azt hagyjuk, mióta itt van, 0 azaz 0 magyar kulturális program volt, oké, covid, jaj-jaj, de azért online események is vannak a világon vagy bármi illetve pár hónapja azért elég nagy a szabadságunk és igy sincs semmi, de mindegy). A lányuk ugye Jázmin, aki Peti osztálytársa lett 2019 októberében, nulla angollal, úgyhogy elég keményen, napi szinten rászorult Pipi segitségére és még idén is kérdezgette, hogy ezt vagy azt hogy mondják angolul, hiszen óriási szerencséjére van egy élő google translate az osztályában... 

Na most Facebook-on barátok vagyunk Horváthékkal, az életben kevésbé, kb 3-4x beszéltünk 15-20 perceket max illetve egyszer voltak nálunk, még 2019 novemberében, mikor próbáltak minden infot kiszipkázni belőlem Irországról, Dublinról és én idióta nyomtam is nekik az értékes tudnivalókat, mert én ilyen cuki vagyok és nyilt, de minek... Szóval egyik nap még Karácsony előtt lapozgattam a FB-ot és megláttam Jázmint, amint étteremben eszik a családjával. Peti épp ott volt, mutattam neki, hogy nézd, Jázminék itt jártak az utcánkban, haha, majd ahogy görgettünk lefelé valamelyikük oldalán, egymás után megjelent meg még egy csomó éttermi fotó és Petivel megállapitottuk, hogy tyűha, le vagyunk maradva, mi sosem megyünk étterembe, bezzeg ők, hány helyen jártak már. Erre februárban, 2-3 hónappal az ominózus eset után munka közben pittyen a telefonom, Judit irt... Bemásolom, mert rohadt jó:

Ma Péter Jázmin szemére vetette, mennyit járunk étterembe. Állítólag te mndted ezt neki. Nem feladatom ezt boncolgatni, de szeretném jelezni, utoljára november 6-án voltunk egy vidéki étteremben az éppen itt tartózkodó apámmal. Nem járunk étterembe, mert szinte minden nap főzök a családomnak. Figyelünk a társas kapcsolatainkra is, mivel Péter krónikus tüdőbeteg- tehát már csak ezért sem kockáztatjuk a nagy létszámú közösséget. Tehát nem igaz az, hogy mi minden egyes nap felrakunk valamit, pláne én az ilyen jellegű tevékenységeinről. Egylbként nem gondolom, hogy ennek a gyerekek között beszédtémának kellene lennie. Üdv, J.

Mondjuk köpni-nyelni nem  tudtam, hogy most mi van, de mivel millió dolgom volt, kivártam, mig hazaértem és csak azután vontam kérdőre Petit, mégis mi az Isten van. (Eszembe nem jutott a hónapokkal korábbi beszélgetésünk Pipivel, el sem tudtam képzelni, mi történhetett...) Na Peti elmesélte, hogy a suliban a kajákról volt szó és erről eszébe jutott az a régi beszélgetésünk és mintegy beszélgetésképp annyit mondott Jázminnak, hogy látta őt a FB-n, épp egy étteremben volt és megkérdezte, hogy sokat járnak-e étterembe... (Úristen, micsoda szentségtörés! Annyira szégyellem, hogy ilyen szemtelen kölyköm van!) Rövid gondolkodás után ezt meg is irtam Juditnak: 

Kedves Judit, annyi történt, hogy miközben a Facebook-ot néztem több hete (!), Peti odajött és pont meglátta Jázmint egy étteremben egy képen (fogalmam sincs már, kinek az oldala volt). Végigpörgettünk pár posztot (mindenféle rosszallás nélkül, a dátumot sem néztem) és ennyi. Ma a suliban az ételekről tanultak, erről ugrott be Petinek ez a hatalmas sztori, hogy X hete látta a képeket és erre fel jegyezte meg (!) Jázminnak (nem "vetette szemére" - miért vetné?), hogy látta őt a Facebook-on. De köszönöm a figyelmezetetést, szólok majd neki, hogy ne beszélgessenek.

Az utolsó mondat harsh, tudom, de próbáltam kulturált maradni, mert az igazat megvallva szivem szerint valami olyasmit szerettem volna, hogy pattanjál már le rólunk te b####tlan defenziv p####csa, hát ki nem sz###ja le, hányszor mentek étterembe, ez most komolyan indok arra, hogy lecsesszél egy 11 éves gyereket, aki hónapokig segitette a  lányodat, aki mellesleg úgy káromkodik, mint egy kocsis és verekszik szünetben? (Most hogy belegondolok, lehet mégis ezt kellett volna irni, megérdemelte volna ez az örömtelen, neurotikus vényasszony.) 

A válasz természetesen nem maradt el:

Ha a lányom azt mondja, hogy ezt nem ilyen kotextusban adta elő, akkor én neki elhiszem (ahogy te is a te fiadnak). Egyébként máskor is tett már negatív megjegyzést már a Jázminra (a 90-es IQ esete), de biztosan ez is csak véletlen elszólás volt részéről és majd erre is lesz egy frappáns magyarázata. Szóval, ha az interakcióikban ennyi félreértés van, valóban az lesz a legjobb, ha nem beszélgetnek.

Erre már csak annyit reagáltam, hogy OK. (A 90es IQ-ra rákérdeztem Petinél, nem tudja, miről beszél ez a hülye, de pár hete beszéltünk az IQ-ról és fogalma sincs a számszerűsitéséről, nem tudja, hogy 90 az magas vagy alacsony IQ-e, szóval...)     

Hát most itt tartunk, az incidens óta egyszer találkoztunk csak szerencsére, most vasárnap, akkor látványosan nem köszönt és villámokat szórt a szeme, én meg még februárban szóltam a tanárnőnek, hogy ültesse el Petit Jázmin mellől (mert sajnos egymás mellett ültek januártól márciusig), ami múlt héten meg is történt hálistennek, szóval részemről a téma lezárva, (többek között ezért is) imádkozom, hogy veszitsen a Fidesz és akkor hátha hazahivják az egész kompániát a francba, ne itt rontsák a levegőt meg a hangulatot a kis dementorok.

Újra álláskeresésben

Jut eszembe múlt héten dolgoztam utoljára. Szeptember végén kezdtem ugye és az elején még tetszett is a dolog, de ahogy haladtak előre a hetek, világosodott lassacskán az elmém és úgy január közepén - végén eldöntöttem, hogy nem fogom aláirni a szerződésem meghosszabbitását. Február 25-én járt le, én pedig február 17-én szóltam, hogy hello, én ezt igy nem. Mázlim volt, mert ráfoghattam a dolgot a covid enyhitésre, mondtam, hogy saaaaajnos T.-nek márciustól vissza kell mennie dolgoznia az irodába (áprilistól kell és csak 3 napra, de mindegy), úgyhogy nem égettem fel minden hidat, de asszem csak a legvégső esetben mennék vissza, akkor sem szivesen. Hogy miért? Hát lássuk csak:

• Amikor interjúztam, mondtam, hogy én főleg hétköznap délelőtt szeretnék jönni, mondták, hogy oké, hetente változik a beosztás, de vagyunk tizen, megoldható. Nagyjából 16-18 órában egyeztünk meg, én úgy számoltam, hogy vagy szerda - csütörtök - péntek dolgozom délelőttönként, mondjuk 8.30-2-ig, esetleg 3-ig vagy mondjuk lesz két hosszú napom, csütörtök-péntek 8.30-18-ig és kész. Na, ez a legritkább esetben volt igy, általában 22-24 órát dolgoztam, de többször volt, hogy 28-at, négy napra elhúzva (tehát szombaton vagy vasárnap is be kellett mennem, mert hétfőn-kedden zárva van a hely). 
• A beosztást kedden kaptuk meg a hétre, ha szerencsém volt délelőtt, ha nem, akkor este 9-kor derült ki, hogy másnaptól mikor is dolgozom pontosan... 
• Ha véletlenül normálisabb volt a beosztásom, mondjuk szerda 8.30-17.30 és csütörtök-péntek 12-17.30, akkor 98%-ban kaptam az utolsó pillanatban egy-egy füttyöt, hogy mégis be kéne jönni csütörtök-péntek délelőtt is, mert xy nem ér rá / beteg / felmondott / bármi.
• Amikor az eredeti szerződésem meghosszabbitották, volt egy beszélgetés a HR-rel, mi tetszik, mi nem tetszik és akkor jeleztem, hogy 1) túl sok órám van 2) túl széthúzva 3) túl későn jön a beosztás 4) tök mindegy a beosztás, mert a végén úgyis az van, hogy mindig engem ugrasztanak ha kell, ha nem és akkor mondta a HR-es csaj, hogy hát igyekeznek, de ez ilyen, mindenkinek meg kell lennie a 20 (!) órának, mert csak akkor kap valami állami segélyt a munkáltató utánunk és egyébként is, azt mondtam, hogy rugalmas vagyok szerdától vasárnapig bármikor behivhatnak, úgyhogy igy jártam. 
• Na ezután a beszélgetés után éreztem azt, hogy nem lesz hosszú életem itt, nem is azért, mert 20 óra a minimum és full rugalmasságot várnak éhbérért (€10.50/óra volt a fizetésem, az utóbbi napokban láttam egy csomó hirdetést, ahol €16-18-s órabérért keresnek takaritókat (!)), hanem mert ez mind szép és jó lenne, ha nem csak tőlem várnák el ezt a két dolgot. Mindenki ugyanazt a szerződést irta alá, ehhez képest a két teljes munkaidős csajon kivül csak én dolgoztam ennyi órát és négy-öt napra elhúzva, a többiek mind csak hétvégén voltak benn - ráadásul nem is reggeltől-estig, hanem mondjuk szombat 9-18-ig és vasárnap 9-15-ig... Érdekes módon tőlük nem várták el a heti minimum 20 órát és ők sosem jöttek be hétköznap, de én legyek benn hétköznap és hétvégén is... Hát köszi. 
• Nyilván ahogy telt az idő, rádöbbentem az összefüggésekre, a rokoni kapcsolatokra, hogy a hétvégi dolgozók között van a manager két unokahúga, barátnője és a supervisor testvére és volt osztálytársa szóval őőőő... Ennyit erről. 
• És akkor arról még nem beszéltem, hogy minden munkanapomon Kőműves Kelemennek éreztem magam, amit egyik nap felépitettem, másnapra leomlott, mert volt ezer apró feladat, amit csak én csináltam és senki más és egy idő után ez rohadt frusztráló és fárasztó lett. A napok nagy részében a munkaidő 98%-át effektiv munkával töltöttem, mert mindig volt mit tenni, de hiába csináltam meg valamit mondjuk pénteken - teszem azt kimostam a hűtőt, mert már hánytam, ha ránéztem olyan dzsuvás volt -, biztosra vehettem, hogy mikor szerdán visszamentem, újra úgy nézett ki, mint amibe beleokádtak, mert valamelyik hülye nem csavarta rá jól a tejesdoboz kupakját... És nyilván miután én csináltam a munkák nagy részét, ha valami nem volt kész, tuti, hogy nekem szólt a manager, hogy ejnye, álljak már neki - miközben a rokonai lazán trécseltek órákon át és sóhajtoztak, hogy unatkoznak... Szóval voltak pillanatok, mikor legszivesebben kiviharzottam volna az egész kócerájból, hogy tudjátok mit, le vagytok ti szarva... És tulképp most hogy belegondolok, ezt is csináltam múlt pénteken haha, szóval ennyike. Öreg vagyok én már bohócnak...   

Az ember úgy elképzeli, retteg a pillanattól, hogy eljön a világ vége, de azonnal el is hessegeti magától a gondolatot, mert na... az nem lehet... az nem történhet meg. Na jó, megtörténhet, közel van, de még biztos van pár évünk... Tiz... Oké, öt... egy? És nem, talán annyi sincs... Az előbb a fürdőszobában rádöbbentem, hogy bakker, ez tényleg most van, ez tényleg most történik... Eszméletlen, mi megy itt két éve, mintha egy rossz álomban ragadtunk volna mindnyájan 2020 eleje óta és esély sincs az ébredésre... 

Hát milyen világ az, ahol arra térnek vissza a gyerekek a februári szünet után, hogy háború van Európában? Milyen világ az, ahol egy 11 éves gyereknek fel kell állnia az osztálytársai előtt és el kell mondania, hogy ő és a családja mélyen elitéli a népe vezetőjét, aki jogtalanul bevonult egy független állam területére? Mi van itt?