Elmélázós

Annyira hülye, kettős érzés ez az itthonlét, egyrészről nem szeretem ezt a kilátástalanságot, azt, hogy itt minden Múlt, bármerre nézek (most nem az ország szintjén gondolkozom, hanem, hogy nekünk itt a Múlt volt, nem a Jelen van, ez nem az én világom itt, ez egy visszalépés, ez most nem az én életem), másrészt meg nem érzem Írország hívó szavát sem, nem vágyom vissza most, oké, a tenger hiányzik meg a nyelv (!) is, de egyébként sehol sem lennék most szívesen. Se itt, se otthon. Rajtam van egy ilyen kamaszos rémület, úgy érzem magam, mint egy harmincéves arcú tini, aki leányanya lett valahogy és gőze sincs, hogyan tovább.

Mindemellett van pár dolog, ami elég szarul esik. Amíg kinn voltunk, kevésbé éreztem az ebből adódó rosszkedvet, mert nem volt ilyen megfogható, de most, hogy itt vagyunk, csomószor eszembe jutnak ezek a bántó probléma-szerűségek és tökre elszomorodom. Csak egy:

Tavaly is, meg most is, hogy hazajöttünk, körbeírtam a volt gimis osztálytársaimnak, hogy találkozzunk, sok gyerek van már, jó buli. Tavaly még mindenkinek írtam, akinek tudtam bármilyen elérhetőségét, legyen az fb, iwiw vagy egy sima e-mail cím. Már akkor is idegesített, hogy vagy 30 ember közül 15 reagálni sem volt képes, annyit sem, hogy nem érek rá, úgyhogy idén már csak az fb-n csináltam egy eseményt és miután a 24 emberből 15 visszajelzett (11, hogy jön, 4 hogy nem ér rá, nincs itthon, bármi), a maradék 9-nek írtam egy pár sort is, hogy "biztos elkerülte a figyelmedet, de meghívtalak, bla bla". 9 emberből mennyi írt vissza? Egy, azaz egy darab. A maradék 8-tól semmi sem jött. Pedig folyamatosan posztolgatják a dolgaikat, hogy kimentek pipilni éppen, hogy beleesett a kútba a telefonjuk, meg mit tudom én, bármi, de egy két soros meghívásra nem képesek kb tíz másodperc alatt írni. Persze én vagyok a barom, minek próbálkozom. Mondjuk ahogy tavaly még mindenkinek írtam, most meg már csak azoknak, akik fb-n vannak (és akikről így látom, hogy élnek, ráérnek, hiszen neteznek), jövőre már csak azoknak fogok írni, akik eljönnek idén. Lehet, hogy másnak ez természetes és valószínű hagyni kellene a bunkó embereket a francba, de én ilyen kitartó és alapos vagyok, szeretem tisztességesen csinálni a dolgokat. De ha nem, nem.

Itthon címszavas

• A repülőn beleömlött a laptop oldalába P. butykosának a tartalma (víz), így most tök halott az egész, 2 napja szárad, ha belegondolok, hogy minden kép, doksi elveszett, megkettyenek.
• Hiába volt rákötve a kis cetli a babakocsira, hogy "közvetlenül a gépből való kiszállás után kézbesítendő", a bőröndökkel együtt szereztem meg csak, nagyjából 40 perccel a gépről való leszállás után. Adott volt tehát egy hátizsák (7 kg), egy kézitáska (7 kg), kettő darab bőrönd (kétszer 19 kg = 38 kg) és egy darab rohangáló P. (14 kg) rám, aki 52 kg vagyok. Asszem erről ennyi elég is. 
• Durva, hogy itthon kinyitok egy hirdetési újságot és kitett csöcsös, bugyis nők reklámoznak mindent, mintha legalábbis a Kurvák Országában járnánk, Akik Mindenhez Értenek.
• Szintén meglepő, hogy beleolvasok egy női magazinba és vagy arról szól, hogyan spóroljunk, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat és hó végén se pusztuljunk éhen, vagy arról, hogy hogyan válogassuk ki a szekrényünk tartalmát, hogy ne lepjen el a sok cucc (Nők Lapja, nem Hot vagy Kiskegyed).
• Utóbbihoz kapcsolódva, megőrjít, hogy vannak ezek a klisék, ezek a bevett fordulatok, hogy pl "utálom a matekot" vagy "hú, szeretnék belefogyni a régi ruháimba", bakker, nem, nem, ez nem igaz, én szeretem a matekot és minden ruhámba beleférek, még a gimiben hordottakba is és idegesít ezt olvasni lépten-nyomon, hogy minden normális nő illogikus és fogyózik, mert ez ilyen helykitöltés, ez sztereotípia, ez baromság. Elhiszem, hogy sokakat érint a dolog, de miért kell folyton ebbe botlani, hogyan fogyókúrázzunk pl? Leszarom.
• Tegnap voltunk Tescoban, basszus egy 30 db-os no name pelus 2000 Ft-on felül van. A tápszerről nem beszélve. 400 gramm junior tejital (WTF?) 1600 Ft akciósan... Csak kapkodom a fejem. 
• P. legeslegújabb új szava a pogácsa (=po). Kis pogácsa szörnyem.    

Vagyok

Kicsit kezdenek összecsapni a fejünk fölött a hullámok, miközben ma volt az utolsó Írországban töltött hétköznapunk július végéig.
Közben pedig azon gondolkozom, miért vagyok én ilyen jó arc, mint amennyire jó arc vagyok.  

Képek

 Egyrészt a nagy pakolás és készülődés közben süti is készül azért:

Másrészt meg tényleg csak nekem tűnt fel eddig, hogy menyire hasonlatos a magyar Lola az eredetihez?

Egyébként...

... folytatódik a béna széria.
Szokás szerint 7kor keltünk, majd miután mi balgák arra gondoltunk, hogy ahol ennyi gyerek van, ott valószínűleg lesz gyerekműsor is az év legnagyobb nemzeti ünnepén, besétáltunk jó fél óra alatt a Custom House Quay-hez, ahol volt három még nem működő körhinta-szerű valami és szevasz. Semmi útlezárás, semmi gyerekprogram, semmi papírpoharas kávé, SEMMI. Újabb fél órás gyaloglással elértünk a Graftonhoz, ahol szintén semmi, de semmi nem volt egy millió zöldbe öltözött turistán és pár mozdulatművészen kívül. Oké, besétálunk a parkba, ott a játszó, legalább végre kiszáll szerencsétlen gyerek, aki már egy órája ül a babakocsiban - és igen! A játszó ZÁRVA. Mi? Hogy? Hát persze miért is lenne nyitva? Hiszen annyi helyre lehet menni kisgyerekkel ilyenkor! Pl ott a pláza, ami nyitva van, de az üzletek fele zárva; ott a felvonulás, amiből ha szeretnénk bármit látni, órákon át ott kell állni a kordon mögött - és ennyi. Még ez a gyerekbarátság. Andalogtunk hát kicsit a parkban (a fű vizes, ergo maradt a betonjárda), majd fél óra után visszaparancsoltuk P.-t a babakocsiba és úgy 40 perc alatt hazagyalogoltunk.
Remek kis délelőtt volt. Rubint Réka szerint tuti. Levente Péter szerint meg ócska. Kemény Henrik meg forog a sírjában...    

He-he és bossz

P. tud parancsra mosolyogni. Az eddig is ment, hogy ha megkértem, hogy álljon oda valahová és én lefotózom, akkor minden további nélkül beállt, de most már vigyorog is, ha mondom neki, hogy mosolyogjál...
Kis csillag.

Egyébként náthás. Köszönjük Panda. És köszönjük kedves ír higiénia. Nem vagyok mániákus fertőtlenítő, de baromira elegem van abból, hogy mások igénytelensége miatt mi szívunk. Szó szerint. És egy játszóház opcionális, nem olyan, mint a bölcsi vagy az ovi, ahová ha valaki nem viszi be a taknyos gyereket, akkor kirúghatják a munkahelyéről. Ráadásul emlékszem is, ki a bűnös: egy ronda tank-kislány és a még rondább anyukája, aki végig telefonált és kávézgatott egy asztalnál, miközben az erőszakos kölyke mindenkinek nekiment és folyamatosan lógott ki az orrából a zöld kígyó.
Nem tudok jobbat: k*rva anyját az ilyennek.

Legyen holnap!

Olyan szar kedvem van, mert nem szeret senki.

Ha az ország szintjén nézzük a dolgot, az ittenieket most tök ellenségesnek látom (pl vasárnap délelőtt megkérdezte egy nyekkent öreg nyanya, hogy írek vagyunk-e, majd mikor mondtam, hogy nem, akkor elkezdett hadonászni a mankójával, hogy akkor get out of this land, today - oké, zizzent volt, de akkor is), Magyarországot viszont én nem szeretem a kicsinyessége, a packázásai, a nehézkessége és a rugalmatlansága miatt. No nem mintha Magyarország szeretne engem, érted.
 Aztán nem vagyok egy barátkozós típus, elvagyok én így magamban, mint egy remete, nem nagyon érdekelnek mások mostanság, gondolom én sem érdeklek senkit, úgyhogy nem is túl meglepő, hogy nem szeretnek...

Aztán ráadásképpen olyan béna napjaim vannak, hogy borzalom, teli ilyen mindennapos kis bosszúságokkal, hogy ami kiömölhet, az kiömlik, ami elromolhat, az elromlik (tegnap pl rossz volt a lift a Connolly station-nál, visszafelé mondom, oké, legyalogolok egy megállót, felszállok a Tara-nál, nem számít, hogy ez 20 perc plusz talpalás a babakocsiban feszengő gyerekkel és erre bazmeg a Tara-nál is rossz volt a lift) és slusszpoénként még ma el is áztunk (mikor borult az ég és elmegyünk a Pandába, tuti, hogy kifizetem a belépőt és 2 perc múlva tűz a nap, de ma, ma nem, lógott az eső lába, mondom, eh, nem csapsz be te disznó, úgyis mindjárt kisüt a nap, bevándlizunk a városba, lesz ami lesz, hát lett is: 15 percet vártunk a buszra, alig bírtunk le- és felszállni, mert tömve volt és amint leszálltunk, rákezdett az eső, de úgy istenigazából ömlött és ez így maradt mindaddig, amíg haza nem értünk.

Ja és akkor azt még nem mondtam, hogy P. éjjel 5-6x kelt fel, én pedig minden kicseszett órában felébredtem és megnéztem az órát, majd még ezer évig bámultam a sötétben, mozdulatlanul, nehogy 9x ébredjen P. (mert ugye 9 óra neki elég az éjszakai alvásból).      

Finnya

Ja és bár rendületlenül tervezünk, pakolunk, közben azért ki is mozdulunk ám, ma pl két játszón is voltunk egymás után, a Diamond Parkban és a Mountjoy Parkban. Egyik sem fogott meg igazán, az első kicsi és nem igazán jó a legkisebbeknek; a második meg piszok gyanús környéken van és komolyan mondom, hiába volt fényes nappal, bokáig fostam magam az alakoktól, akik arrafelé sétáltak...
Sosem laknék Dublin 1-ben, ez van.

Újak

• P. nagy poénzsák, pl elkezdett dúdolgatni, ami már önmagában is vicces (hogy ne mondjam, übercuki, de persze én ilyen szót nem használok), de a poén, hogy csak bizonyos számokat hallgatva dúdolgat, szóval van már neki ízlése is vagy mije. 
• Aztán kevésbé mókás, de ugyancsak aranyos egy szinten, hogy ha rászólunk vagy azt mondom neki, hogy NEM! (így, csupa nagybetűvel), akkor befogja a fülét, hiszen amit nem hall, az nincs.
• Azt, hogyha éhes akkor a szájára mutogat (illetve minél éhesebb, annál mélyebben nyúl bele a szájába, múltkor már öklendezett is), valami úton-módon generalizálta és most már lazán mutogat a számára kedvesnek látszó felnőtteknek is, meglehetősen kétes fénybe vonva ezzel szülői kompetenciámat (ti. hogy felismerem, mikor éhes). 
• Ami az idegeneket illeti, sajnos nem túl jó az összkép, ha valaki ráköszön, továbbra is elbújik vagy mögém vagy a babakocsi mögé vagy pedig teljesen elfordítja a fejét, mint aki ott sincs és igyekszik pittegve-pattogva tova szaladni...
• Pár centi magasra végre képes felugrani helyből.    

Gyors

Áh nem, ez hülyeség ez a buddhista hozzáállás, a szép szóra, a nyugalomra, a maximális türelemre a hétköznapokban vagyok csak képes, mikor nagyjából minden ott van a helyén, mikor nincs semmi különös dolgom, dolgunk, csak az, hogy folyassuk ki az életet a kezeink közül és megértőek, elfogadóak, angyalik legyünk.
De mikor Külső Feladat van, Határidő, Kötelezettség, akkor borzasztóra frusztrál a Szülőség, mert mindig minden félbeszakad, mindig mindent heteken át kell csinálni, mindig mindent észbe kell tartani addig, amíg van rá idő és lehetőség, mindig le vagyok maradva és mindig ott vinnyog bennem valami, hogy gyerünk már, gyerünk már, legyen már kész, legyünk rajta túl, hát ez egy (két, három, négy, sok) kis szar feladat, nem igaz, hogy húzni kell, mint a rétestésztát.     
Ráadásul a frusztrációt fokozandó, P. belépett a nem, nem, nem, soha nem, nem, nem korszakába: minden öltözés egy katasztrófa, térddel és egy kézzel fogom le, hogy rá tudjam adni a mackófelsőjét (amit persze ő választhat ki, mert valahol mélyen jó anya vagyok); nem akar lemenni soha sétálni; ha végre lenn vagyunk, akkor nem akar feljönni; nem szól egy szót sem, csak nyikog és mutogat, ha történik Valami körülöttünk (értsd: tojik a pók a sarokban volumenű Valami) és addig nyög, míg ki nem mondom, mi történt (beült a bácsi az autóba / elszállt felettünk egy madár / arrébb gurult egy kólásüveg a földön / igen, az ott egy hajó stb); egy pillanatra nem áll le, mindig mindenre rámászik, rádől, rángat ide-oda, a játszótéren másodpercekben mérhető, mennyit foglalkozik egy-egy eszközzel...
Kis dolgok ezek, tudom, de a nap 13 órájában megállás nélkül ezzel szembesülni, mikor ezer más dolgom lenne, meglehetősen combos. (Mert igen, slusszpoénként egy órát lefaragott az alvóidejéből: éjszaka fél 10-7ig alszik, napközben meg 1,5 órát huny össz-vissz.)

Így állunk

Az milyen, hogy senki az égvilágon nem kívánt boldog nőnapot a Nemzetközi Nőnap kapcsán?

ui: Este kaptam egy szemhéj alapozót*. Jókívánság továbbra sem jár. Persze ez is valami.

* Szuper, Amerikából van, direkt erre az alkalomra tartogatta, holnap ki is próbálom, még sosem volt ilyenem, azt sem tudom, hogy kell használni.   

Össze és vissza

• Szóval hétvégén vettünk Pampers Active Fit Mega pack-ot (5-ös, junior, 88 db-os) €15-ért. €35-ről volt leértékelve. (Ezt az unokáim kedvéért jegyeztem le, hogy csodálkozzanak majd.)
• Ma mikor mentünk sétálni, nem akartam hinni a szememnek: egy levél sem rezdült, azaz cseppet sem fújt a szél! Nagyon meglepő volt. 
• Hasonlóképp, a fülemnek sem akartam hinni, mert legalább 15 percig P. teljes csendben ült a babakocsiban, miközben a Tesco felé zötyögtünk. Hihetetlen volt. Máskor egy perc tolás után már mondja a magáét, nyikorog, feszeng, most meg teljes kussban volt. (Később mondjuk bepótolta, szó se róla, de ez más kérdés.) 

Rinya és rinya

Annyi mindenről szeretnék írni részletesen, de sosincs időm, nagyon durva. Aztán csomó mindent szeretnék csak úgy megörökíteni, számokat, adatokat, hogy évek múlva csodálkozzunk, röhögjünk, sírjunk rajtuk, ez mondjuk nem sok idő, de mire idejutok, felére sem emlékszem, mit akartam...
Van ugye P. meg az ő ne-gépezz-ha-ébren-vagyok mániája; van a DF (coming soon); van az önképzésem (könyveket lásd jobbra) és persze van a dobozolás, a költözés egyelőre 3 hétre haza, aztán meg ki tudja, hová. Jó lenne maradni a környéken, mert előkelő, közel a városközpont, közel a dart, a buszok, de ki tudja. Ebből az épületegyüttesből most már kicsit elegünk van: papírvékony falak, aranyifjú szomszédság azaz dübörgés éjjel, dübörgés nappal, dübörgés hajnalban, dübörgés a nap minden rohadt percében.

21 hónap

Egyébként meg nem tudom, mi van velem, teljesen Teréz anya üzemmódban nyomom, maga vagyok a megtestesült Buddha (az éhezős időszakában hálistennek). Amikor P. égszakajtóan rí, anélkül, hogy egy másodpercre is kinyitná a szemeit, hogy jelezze, hogy azért nem teljes a vak-süket extázis, ahelyett, hogy felhúzna, teljes lelki nyugalommal tudom megölelni, hogy megvigasztaljam. Még ha bele is rezonál a fülem, még ha hülyeség miatt is megy a rinya (pl nem nézünk még egy Peppa Piget vagy elgurult a labda és nem akar utánaszaladni, de szeretné visszakapni), akkor sem önti el az agyam a vér, mint régen, hogy még egy ilyen erőszakos kis kolbászt nem látott az ég vagy hát ezt a kis p*csöst nem lehet elviselni, hanem csak elmondom neki, hogy tudja, hogy most dühös / frusztrált / ideges, mert... (nem nézhet még egy Peppát, pedig szeretne stb), de ezzel semmi baj, ezek is csak érzelmek, majd megölelgetem, hogy érezze, hogy ettől függetlenül szeretem és ha abbahagyja, örülünk, de ha nem, akkor sincs baj, maximum elismétlem ezt a pár megállapítást (most dühös, mert; de ez oké; én szeretem) és az orra alá dugok valamit, hogy eltereljem a figyelmét a problémáról.     
Teljesen le vagyok döbbenve magamtól egyébként, hogy mindez erőlködés, kínlódás, fogcsikorgatás nélkül megy és nem azért, hogy ne sérüljön szegény gyerek, hanem mert valahogy ez jön most belőlem, ez a természetes.
Remélem nem haldoklom vagy ilyesmi.

Holy crap, old Aragon & young Gandalf...

Csütörtökön megnéztem az A Dangerous Method-ot. A téma nagyon érdekes volt, Freud, Jung, Európa, pszichológia; de KK-tól egész egyszerűen agybajt kapok. Ronda, ronda, ronda, ronda, melletlen és ronda. Ebben a filmben meg különösen.
Érdekes módon amúgy tanulmányaim alatt Jung sokkal szimpatikusabb volt, mint a fixált Freud; ez alapján a film alapján viszont inkább Freud-ot választottam volna anno követendő példának, mint Jungot, még ha az utóbbi olyan jóképű is lett volna, mint MF (de még csak nem is volt az).
Egy szó, mint száz: nekem nagyon tetszett a film, örülök, hogy megnéztem. (És akkor KK-tól most eltekintek, mikor ő volt a vásznon, becsuktam a szemem.)

Utak és szocializáció

• P. nem lázasodott be, úgyhogy ma délelőtt voltunk az állatkertben. A kedvencei ezúttal a fókák voltak, lelkesen nyomakodott oda a rozsdás kerítéshez, hogy jól láthassa őket. Mikor az egyik felüvöltött, összerezzent szegény, majd inkább gyorsan felröhögött és félelmetes mutatóujját a kiáltó fókára szegezte, biztos, ami biztos... És ez így ment vagy 8-10 percig! Durva. A héten egyébként ez volt a csúcspont, mert valahogy olyan lusta voltam (talán a tavasz miatt?), hogy délelőttönként csak a legközelebbi játszóra toltam el, ott marhultunk 45-50 percet, majd haza, ebéd, szunya, délutánonként pedig udvari kolbászolás meg tengerpart és szevasz. Szánalom. Ja nem is, kedd délelőtt voltunk az ILAC-ban is, a mondókás mókán, ahol kétszer is vele példálóztak (nézd, a kisfiú milyen szépen ül (fél perc múlva távozott) / nézd, a kisfiú bezzeg nem sír (persze, mert tele van az arca rizskoronggal)), de egyébként tényleg ennyi volt a program a hétre, pedig gyönyörű volt az idő: 8-10 fok, enyhe szél, napsütés...
• Ami a szocializációt illeti, úgy látom, P. egyre jobban nyit a többi gyerek felé. A héten már volt, hogy egy-kettőt üldözőbe is vett, azaz követte őket pár méteren át, majd mikor azok megfordultak, hogy konfrontálódjanak, megállt előttük és mereven sokatmondóan nézte őket 2-3 percig. Háromszor a lasztiját is odaadta másnak. Menő. Ezzel párhuzamosan, ha felnőtt közeledik hozzá, egyre rosszabb a helyzet: idegesen elfordítja a fejét és ferde nyakkal elfut vagy nemes egyszerűséggel elbújik valami mögé... Hát itt tartunk.

Trailers

Ez azért izgi, mert benne van a tengerpartunk meg a stadionunk...


Ez meg azért izgi, mert most láttam...

Jajj

Nem tudom, mi lelte a Tejfölös-szájút, de ma legörbült szájjal ébredt (szó szerint) és ez azóta sem múlt el. Toporzékol, semmi sem jó neki, a játszón végig a karomban volt, TV-t nézni sem akar, csak nyekereg, pitteg-pattog, problémázik, idegeskedik, hol ez kell, hol az kell, de leginkább semmi sem kell, csak én.  Ha kimegyek a szobából, ahol majrézik, nem jön utánam, csak áll, mint egy rakás szerencsétlenség és könnyekkel sír.
Remélem nem lesz beteg szegény, mióta nagyfiú, már csak akkor szokott ilyen stresszes lenni.

Számos

• Az milyen, hogy most néztem, hogy P. mackógatyája 9-12 hós méret.. Oké, kicsit halásznadrágos, de teljesen jó rá még. Ehhez képest felül 2-3 évesekre való pólókat, kabátkákat hord. Pedig nem amorf, csak béna a számozás. Természetesen. 
• A világ legnagyobb átcseszése, hogy a joghurt egészséges / fogyókúrás. Szintén most néztem, hogy egy 125 grammos joghurtban egy felnőtt cukorszükségletének 26%-a van, míg egy sima kekszben 2%-a. Vagyis 13 db kekszet megehetünk és épp ott tartunk cukorilag, mintha egy joghurtot ettünk volna... Azért ez durva. 
• Én, a Listák Őre azt is megállapítottam, hogy az elmúlt évekhez képest nagyjából 200 euróval többet költünk most. Ez nem P.-n múlik elsősorban, mert ő igazán nem fogyaszt sokat, egyszerűen felmentek az árak.    
• P. az utolsó hónapját kezdte ma ebben a lakásban.